Titán póninkról már ejtettem szót korábban, amikor megírtam, hogy minden észérv ellenére, és tényleg fogalmam sincs miért, de úgy döntöttem, megvásárolom őt (ITT írtam róla). Ekkor még valami regényes ködben gondolkodtam egy csikó pónival való munkáról, azóta azért válztoztak az idők... Rájöttem például, hogy ha nem törődünk kellő mennyiséget egy ilyen kis döggel, akkor jól a fejünkre nő. Lehet akármilyen aranyos, meg cukker, ha nincs kellően szivatva, akkor át akarja venni a főnökösködést...
És akkor most jöjjön az új póni tézisem - szerencsére kutya se olvassa ezt a blogot, így talán az állatvédők se ugranak mindjárt a torkomnak - a póni "verve" jó... :) Amióta verem, egész normálisan viselkedik. Na, de miből is áll az én gyikos agresszióm?
- Eddig, ha lerázhatatlanul nyomult, mindig csak finoman eltoltam. Nyilván pont szarta le, és nyomult tovább. Amióta ilyenkor egy bitang nagyot ráb.szok az orrára, kezdi kapisgálni, hogy nincs pofátlankodás. Általában igyekszem egy kesztyűt tartani a zsebembe, és azzal ütni, mert az ijesztően jó hangos, de gondolom nagy fájdalmat nem okoz.
- Titán klasszikusan a fejemre nőtt. Ez odáig fajult, hogy miközben éppen Karát hivogattam kedvesen, kicsit előre dőlve, Titán hátulról rám ugrott. Itt jöttem rá, hogy ez akár életveszélyes is lehet, és ennek fele se tréfa. Időnként már szemből is sunyított... Na, kezembe vettem a jó kis parelli kötelemet, jó suhintósan pörgettem, és jól megkergettem a karámban. Ezt időről időre megismétlem, csak úgy a magam szórakoztatására és az ő szivatására. Azóta egész sokat javult a magatartása.
A célom az, hogy ha nem hívom, akkor ne jöjjön közelebb egy bizonyos pontnál. Ezt a kesztyűmmel, vagy a kötél pörgetésével érem el. Lassan azt hiszem beválik.
Amellett, hogy elkezdtem rendesen verni, arra is rájöttem - how surprising... - hogy talán nem kéne abrakkal és vitaminnal pumpálnom, ha nincs lemozgatva. Hahaha.... Most már egészen szép fazonja lett, leszámítva, hogy még mindig nem sok rajta az izom, de valahogy kinőtte a besült csikós, csámpás kinézetét, így visszaveszek az abrakból. Eddig kapott fél fángli zabmentes prémium gyógynövényes tápot, most csak pár marokkal adok neki, ebbe kapja a lájtos - állítólag póniknak is ideális - vitamint és a Kerabolt. (Errő eszembe jut, hogy egyik nap eltévesztettem, és Titán kapta véletlenül a Chevinalt, amit Karának szoktam adni. Olyan volt, mint egy rossz vígjáték: másnap fel-alá vágtázott a karámban...)
És most jön a lényeg... Erőt vettem magamon, a félelmeimen és úgy dönöttem, ha addig élek is, belovagoljuk ezt a kis rémet... Mert komolyan eljött egy pillanat, amikor annyira ki voltam bukva rá (illetve magamra, a rossz döntésemre, és az alkalmatlanságomra), hogy meghirdettem a lovasok.hu oldalon. Ráadásul jó nagy ráb.szás nekünk az eladása, mert soha nem kapnék érte annyit, amennyibe nekem van. A magas vételár mellé rakjunk még egy herélést és egy útlevél készítést, osztok-szorzok nincs kevesebbe, mint 210.000 Ft. Felraktam 180.000-ért, volt egy hívásom, plusz egy érdeklődő, aki el is jött a gyerekével, és aki köszönte, soha többet nem került elő. Szóval rá kellett jönnöm, hogy muszáj lesz lépnem. Egyrészt, vagy meg kell mutatnom a vevő jelölteknek, hogy rá lehet ülni, vagy, ha nem adjuk el, akkor is meg kell nevelni, de persze a legjobb az lenne, ha Léna számára lovagolhatóvá válna.
Herélés után megbíztam a szomszéd lányt, hogy alkalmanként egy ezresért, minimum 20 percet futószárazza nálunk a karámban. Bár western lovas, és van egy angol telivére, akit itthon tart ő is, és rendszeresen futószárazza-lovagolja (nem tudom, miért, de ebből azt gondoltam, hogy ő amolyan szabadidomítós...), sajnos meg kellett állapítanom, hogy nem igazán ért a futószárazáshoz. Jó szándékkal van lóhoz, nem bántotta, vagy ilyesmi, csak nem éreztem azt, hogy következetes lett volna a módszere, és amikor Titán jól csinálta, akkor "békén hagyta" volna, ne adj isten, a ló számára érthető módon, kedves hangon megdícsérte volna.
Miután vettem végre gumikarikás kikötőszárat is, és Karán rengeteget gyakoroltam a futószárazást - december elején ugyanis vizsgázni fogok belőle az egyetemen - arra jutottam, itt az ideje bemenni a mélyvízbe, és kipróbálni a csikón is.
Tegnap megkértem Danit, hogy segítsen. Felszerszámoztuk Titánt, és Dani vezette ki arra a placcra, amit a környéken alakítottam ki futószárazásra. Több napomat vette igénybe a gaztalanítás, és - az alapvetően köralakú - terep elrendezése, hogy alkalmas legyen a célra. Most tök jól használható, és nincs 5 perc se kijutni a szép, erdő által körbeölelt területre. Karával szoktam itt futószárazni, vagy csak körön dolgozni. Azért kértem meg Danit, hogy vezesse Titánt, mert korábban volt már, hogy annyira ugrált, hogy elengedtem, és hazaszaladt. Gondoltam, ő a 2 méterével elbír vele. Szépen jött velünk.
Amikor kiértünk, ráadtam a kikötőszárakat, felraktam a futószárat, és Titán, se szó, se beszéd, őrült vágtában indította a műsort, megállíthatatlanul. Arra gondoltam, akármi is lesz, ki kell engednie az "istálló gőzt", hátha nem töri ki a lábát, és más baja se lesz, hát szaladjon. Hajtottam is rendesen, akkor is, amikor meg akart már állni. Végül - amikor úgy láttam, már tényleg alig bírja, engedtem ügetni.
Marha ügyes volt. Gyönyörűen ment körön, nem sűrűn akart kitörni, és befele se sokat jött. Jól reagált a hangsegítségekre, a végén, amikor már jól leizzadt, szépen váltotta a jármódokat. Csupa csatakosan, izzadtan vezettük vissza.
Ma - második alkalommal - egyedül vittem ki Titánt. Leszedtem a szárat a zabláról (úgyse lovagolunk rajta egy darabig), fenn hagytam a lovon a kötőféket, úgy adtam rá a kantárt. Kötőfékkel vezettem le a körhöz, ott csatlakoztattam rá a futószárat a zablára. Ma nem volt kikötve a feje. Sokkal jobb volt, mint tegnap. Nem kezdett el vágtázni, de lendületes ügetésben indított, hagytam neki. Megbotlott valamiben, térdre is esett, de szerencsére fel tudott állni, és nem lett sánta. A legvégén már egészen elengedett pillanatai is voltak, és őszintén szólva gyorsabban reagál a segítségekre, mint Kara. Amikor jármódot váltunk, először - megfelelő hangsúllyal, attól függően, hogy felfele, vagy lefele fogunk váltani - a nevén szólítom, közben csinálok egy félfelvételt a futószáron, és akkor ő már tudja mi van, és kb. mielőtt mondánám, hogy mit csináljon, már lejjebb, vagy feljebb kapcsol. Egyedül ügetésből vágtába nem olyan egyszerű az eset, bár ez is szépen megy, csak hathatósabb ostor segítség kell hozzá. Parancsra pedig szépen megáll a körön, és olyan, mint aki tudja, hogy lábat váltunk mert már várja, hogy a másik karikába csatoljam a futószárat, és magától indulna a másik irányba. Hihetetlen élmény. Amikor Csaba anno azt mondta, hogy szerinte nagyon okos lovacska, akkor - bár nagyon büszke voltam... - nem nagyon tudtam ezt mire vélni. Most viszont, az ezek a dolgok így maradnak, és ez tényleg így működik nála, akkor egészen le vagyok hidalva.
Ha a "verés" és a munka továbbra is ilyen jó hatással lesz rá, akkor tuti nem adom el. Igazság szerint, ha holnap felhívnának, hogy vinnék Titánt, most azt mondtanám, hogy nem adom. Kíváncsi vagyok ugyanis, hogy mi lesz ebből...
Fatalista vagyok és azt gondolom, a dolgok nem véletlenül történnek velünk. Nem akarok a saját magasztos szövegét idézőjelbe rakó facebook bölcselő szintre süllyedni, de mit van mit tenni, ha tényleg az a helyzet, hogy azok a durva kihívások és nehézségek lendítenek előre engem, amiket a saját hülyeségeimnek köszönhetek. Ha össze kell szednem, hogy ebben az egész lovaglás sztoriban mi segített nekem a legtöbbet a fejlődésben, mindig azok az első látásra rossznak tűnő döntéseim jutnak eszembe, amelyek hatására muszáj volt kibillennem a komfort zónámból... Ezek nélkül talán még mindig osztályban lovagolnék valahol, továbbra is rettegnék a lovaktól, és fogalmam se lenne, hogy kell kinyitni a villanypásztort, nemhogy felszerelni... :) Vagy egyáltalán nem kezdtem volna lovagolni 40 felett...
