Reggelre megbeszéltem egy időpontot Csabával, hogy kimegyek gyakorolni a hétfői, hagyományos május 1-jei ügyességi versenyre. Tavaly még "Mizrás" voltam, de végül Bogáron indultam, akit - Gábor tanácsára - jól megpálcáztam, majd alig tudtam megfogni. Hibaponttal tudtam csak teljesíteni a pályát, így természetesen sehol nem végteztem. Idén megbeszéltük, hogy a kis kedvenc 7vezéresemmel, a "fejrángatós" Amandával indulok, így vele is töltöttem a gyakorló órát. Az ügyességi pálya már ott állt felállítva, igaz, hiányoztak a leszedendő karikák, de azokat imitltuk. Első nekifutásra 1 perc 40 másodpercet mentem. Megtudtam, hogy Galettával 1 perc 16 másodper volt a pályarekord… Több se kellett nekem, kicsit belehúztam. Másodikra 1,17 lett az időm. Hűűű. Vérszemet kaptam! Godnoltam, megdöntöm a pályarekordot. Ezerrel belehúztunk, és szuper időt mentünk, amikor a szlalomnál Amanda nagyon megbotlott, térdre esett én meg oldalra le. Volt bennem egy olyan, hogy jó messze "ugorjak" tőle (hahaha - hasast dobtam…), hogy ha az oldalára talál esni, legalább a ló ne végezze rajtam. Olyan gyorsan zajlott az egész. Amanda felállt és továbbment, én meg a földön. Nem paráztam, gyakorlatilag nevettem, felálltam, Csaba kérdzete, jól vagyok-e, mondtam, hogy még nem tudom. Már "tapasztalatból" tudom, hogy az adrenalin ilyenkor annyira bennem van, hogy semmilyen fájdalmat nem érzek, kell várni jó pár percet, mire kiderül, hol a hiba… Csaba meg is kérdezte, nem szédülök-e (gondolom, nem értette egészen ezt a választ, hogy "még nem tudom"), pedig a fejemet nem is vertem be. Mire odabotorkálltam az időközben szépen megállt Amandához, tudtam, hogy a bal csuklóm fájt nagyon (de azért nem eltörősen), illetve, hogy a hátam is kapott. Mondjuk nem vettem észre, hogy a hátamra is estem volta, de franc se tudja. Visszapattantam Amandára, sétáltam vele egy kört, és megcsináltam újra a pályát. Ezúttal nyugodtabban, 1,30 körüli idővel, de hibátlanul.
Kimentem a Szilajba Karához, de azért nem voltam a toppon… Fájt a csuklóm, fájt a hátam, és a bal kezemen az ujjak is kaptak egy újabb sokkot. Úgy döntöttem, edzés helyett inkább Parellizek vele. A lenti külső pályára mentünk, ahol játszottunk kicsit. Egész ügyesen reagál már az elküldésre, és az oldalazásban is nagyot fejlődött. Fejlődtünk. Jók vagyunk… :)
Miután tegnap igyekeztem Imola útmutatása alapján foglalkozni Karával (több-kevesebb sikerrel, azért nagyon amatőrnek éreztem magamat), úgy gondoltam, elég lesz szegény lovacskám "kínzásából", és - hogy ne legyen olyan monoton a munka - csináljunk most valami mást. Például nagyon szeretnék vele terepre menni. És miután továbbra se érzem magam olyan magabiztosnak a témában, gondoltam, inkább csak kiviszem sétálni. Szokjuk a hangulatot, legelészünk, kicsit futószáras dolgozunk, és csak barákozunk egymással és a környezettel. Nagyon, de nagyon jól sikerült az egész! Kara a legnyugodtabban jött velem, most a madárijesztőktől se ijedt már meg - megszokta őket - néha azért megállt, fülelni, ilyenkor gyorsan noszogattam, és azonnal folytatta az útját. Amikor azt akartam, hogy jöjjön velem rendesen, ha elkezdte lerakni a fejét (legelésre készen), jól megráztam. Egy-két alkalom után jól leszokott arról, hogy megpróbáljon potyázni egyet. Viszont, amikor úgy álltunk meg, hogy na most lehet, és kicsit engedtem a száron, és lehúztam a fejét, akkor vadul nekilátott a finom kövér fűnek. Dolgoztunk egy kicsit - körön csináltattam vele sok vágta-ügetés, lépés-ügetés átmenetet- aztán megint legeltünk, meg sétáltunk. Tényleg nagyon klasszul sikerült. Azt hiszem tényleg kezdünk összecsiszolódni.
Ma reggel találkoztam Elinával, aki felajánlotta, hogy elhozza hozzám Imola barátnőjét Dunabogdányból, és megnézik, mit gondolnak Karáról. Nagyon örültem neki, mert Mészáros Imola klassz lovasedző hírében áll, ráadásul - amellett, hogy sokáig az Epona Spanyol Lovasiskolában dolgozott, ahol díjloglással és magasiskolával is foglalkoznak - a FreeHorseStyle-os Török György párja, így közel áll hozzá az a szemlélet, amit Kara korábbi gazdái képviseltek, és amiben Kara eddigi életét "tengette". Mint utólag kiderült, olyan nagyon, hogy amikor elmeséltem Kara előéletét, kiderült, hogy ismeri is Kálmánékat, és nézegette a fb-on a lovat, hogy meg kéne venni… :) Kicsi ez a lovas világ. (Erre - zárójelben jegyzem meg - akkor jöttem rá, amikor Csabának meséltem a 7vezérben, hogy Erdélyben micsoda 5 órás tereplovaglást mentünk a most Székelyudvarhelyen élő, korábban amerikában is lovaskaszkadőrködő Gagyi Misivel, mire Csaba jót röhögött, és nem lepődött meg a sztorikon, mert kiderült, jól ismeri Misit, miután régebben egy csapattal nyomtak le egy több hetes lovastúrát…).
Miután beszélgettünke egy kicsit Elivel és Imolával, és megbeszéltük, hogy mit szeretnék elérni (egy szuperül működő, szép és egészséges lovat, miközben k. jól megtanulok lovagolni díjlovas szinten…- igen-igen, nem kevesebb a cél…:))), nekiláttunk az edzésnek. Először csak mennem kellett, ahogy tudok, és Imola felmérte az "állapotunkat". Aztán elmondta, szerinte mit kell csinálnunk: egyelőre hagyjuk a fenébe a szárat - azért persze legyen száron… - és foglalkozzunk azzal, hogy ütemes és elengedett lovacskát csináljunk belőle. Elmondtam még azt a gondomat is, hogy vágtából nem akar visszazökkenni az istenért se. Ez is összefügg az előbbi dolgokkal. Nyugodtan és biztonságosan kell alattam mennie mindenféle jármódban, és azonnal hallgatni a kéréseimre. Most ezzel fogunk foglalkozni. Csak nagykörön dolgoztunk, nagyon sok átmenettel. A lényeg a követekező volt: a lovat minden jármódban nyugodt, egyenletes mozgásra kell bírnom. Amint ebből kitér, azonnal "szankciót" kell alkalmazni - visszavenni a jármódból, kiskör, hátraléptetés. Addig csinálni, amíg a ló azt nem csinálja, amit kérek tőle. Ha megvan, akkor jutalom: nagy dícséret, hosszú szár, és séta. Folyamatosan beszélhetek is Karához, hanggal is megnyugtathatom. Ez egyébként működik nála. Közben Imola folyamatosan javította az ülésemet (lejjebb a sarok, jobban üljek bele a nyeregbe, lassítani, megállítani a súlyommal…). És - amivel pláne tisztában vagyok - nagyon kell figyelnem a kezemre. Imola azt mondta, egyelőre szedjem szét a kezeimet, mert nagyon merev vagyok, nyugodtan menjenek ki oldalra is külön-külön, egy a lényeg: a jobb kezem a jobb oldalon, a bal kezem a nyak bal oldalán maradjon, de ne mászkáljanak el… Sajnos nálam ez valami alap elszúrás, hogy képes vagyok áthúzni mindkét kezemet az egyik oldalra, hogy attól majd jobban arra megy. Hát nem éppen jó így, de erre már persze Csaba, Vera és Irén is figyelmeztettek. Jobb lesz, ha most már hallgatok rájuk… :) Elkezdtem hát szétszerdni a kezeimet, külön-külön mozgatni őket. Tudatosan. Aztán majd, ha már a jó mozdulatok bennem vannak, majd visszarakom őket egymás mellé.
Vágtában is azt kellett csinálnom, hogy ha nem ment át ügetésbe, akkor jól hozzányúlni, utána kiskör.
Már egy edzés végére eljutottunk odáig, hogy ha kértem, visszament ügetésbe, de az is igaz, hogy még kicsit rázósan. Majd lesz ez még jobb… :) Egyébként Imola is figyelmeztetett, amire Irén, hogy nagyon fontos volna rendesen kiülnöm a vágtát. Erre is jobban gyúrok a jövőben.
Igazából Irén és Imola tanításaiban nagyon sok a közös. Nagyon sok mindnent mondott nekem Imola, amit korábban Irén is. Tényleg csak abban van a lényegi eltérés, hogy mire fókuszálunk: Irén nagyon favorizálta a jó nyaktartását, és a megfelelő szárkapcsolatot (a ló hátának megfelelő izmozása miatt), ezért nagyon erősen kérte és használta is a kezet, Imola viszont az ütemességre és az elengedettségre helyezi a hangsúlyt, és azt mondja, a fej helyzete majd egy következő lépcsőfok, és a háta majd ezzel együtt lesz lengő és izmos. Nagyon érdekes megtapasztalni ezeket a különbségeket, és nagyon izgalmas az is, hogy a sok elméletből nekem kell kihámoznom azt, melyikkel értek egyet.
Izgatottan állok a köveztkező edzések előtt, abban maradtunk, hogy Imola hetente egyszer eljön hozzám Bogdányból, és ameddig kell, addig segít. Azt mondta, hogy nem fog a végtelenségig járni hozzám, azt szeretné, ha hamar megtanulnám magam kezelni a lovamat, és onnan - úgyis látja rajtam - járom majd a magam útját.,, Ilyen átlátszó volnék? :))))
Ma nem terveztem kimenni a lovardába: reggel, amikor kinéztem az ablakon, sűrű pelyhekben esett a hó. De a hőmérő se volt kíméletes: kemény 4 fokot mutatott. El se hittem: néhány napja még rövidujjú pólóban mászkáltam a tűző napsütésben! Gondoltam, begubózom, otthonról fogok dolgozni, nem megyek sehova. Aztán úgy alakult, hogy ki kellett mennem Fótra az építkezésre, és ha már ott jártam, átnéztem a Szilajba is, hogy adjak Karának egy kis finom kaját. A látvány, ami fogadott, teljesen meglepett. Kara és két barátja édesen állt a tető alatt (többek munkában). De amikor közelebb mentem, már láttam, hogy a helyzet egyáltalán nem rózsás: a ló, mint a kocsonya reszketett, az ázott kis sörénye rácuppanva a nyakára… Kivezettem, úton a patamosóba egyfolytában prüszkölt. Gyorsan betakartam polár takaróval, és dörzsöltem ezerrel. Nagyon készen volt. Gondolom ez a hirtelen hőmérsékletváltozás teljsen megterhelte a szerzvezetét: a téli bundáját már levedlette, nem volt, ami védje, de biztos pszichés sokkot is kapott. Mondjuk azt - reggel az ablakon kinézve - én is… Tényleg nagyon megijedtem, és iszonyúan ostoroztam magam, hogy hogy nem jutott eszembe reggel kimenni hozzá, és megnézni, mi van vele. De a fene se gondolta: hiszen olyan ridegtartásban volt, ahol még beállójuk se volt! Mindegy. Kicsit simogattam, nyugtatgattam, dörzsölgettem, aztán elrohantam a Horzéba, hogy vegyek neki egy vízhatlan karám takarót, amiben át tudja vészelni ezt a pár rémes napot. Irén segített megmérni, 135-ös méretre lett szüksége, de még a boltból is fel kellett hívnom, hogy legyen-e kapucni, lehet-e polár bélése, stb… Nagyon hálás voltam neki, nem csak, mert annyit segített, hogy mit vegyek, hanem mire visszaértem, még három takaró volt Karán, mert állítólag nem hagyta abba a remegést. De addigra már megnyugodott, és nagyjából leszáradt. Lecseréltem a sok pokrócot a csinos, pöttyös takarójára, és jól megetettem Hippolyt táppal meg Chevinallal, majd visszavezettem a karámba. Holnap délelőtt mindenképpen kinézek, megnézem, hogy érzi magát, adok neki megint enni, sok répát, almát, vitamint, és reménykedek, hogy ennyivel megúsztuk...
Ma reggel elég hűvös volt az idő, de a lovaknak ez nagyon jól eshetett, mert érkezésemkor nagy pihenésben találtam rájuk. Ma - indításkor - Kara nem volt olyan jó fej, mikor felkászálódott, jól ellépet egy másik ló mögé, de utána mentem, és utána már gond nélkül beletette a fejét a kötőfékbe.
Kis sebet találtam az oldalán, hátul a combja tövében felszakadt a bőr, ezt befújtam egy seb spray-vel, amit még a Horzéban vettem. Kéne vinnem ki betadint is, meg vattát, hogy ilyenkor át is tudjam mosni. Mondjuk már meg volt száradva, és nem nézett ki olyan szarul…
Parellivel indítottunk. Gyorsan végigvettem megint az elejét (barátkozós játék, sündisznós játék), és áttértem a hajtós hátékra. A hátsó lábát már tegnap is szépen keresztezte, most gyakoroltam még az első lábra is. Elég hamar rájött, hogy mit kérek, de nem azonnal… Miután kis mozdulatra tökéletesen tudatosan keresztezte mindkét lábát (már nem is nagyon kellett pálca hozzá), kipróbáltam, tudunk-e oldalra menni. Nagyon nagy élmény volt: tökéletesen lépegetett oldalazva szépen keresztezve mindkét lábát. A szemből pálcát lengetős hátraküldős feladat nem ment könnyen. Nem nagyon akart elmenni. Először finoman, aztán elég vadul hadonásztam, de semmi, ezért a végén rácsaptam a kötélre, ahogy Péter mutatta, és ebből már értett, ment hátra. A végére eljutottam odáig, hogy néhány tétova lépést tett már hátra a pálca finom megemelésére is. Ezt fogom sokat gyakorolni, úgy érzem a ez lesz a "respekt" kulcsa… A behívársa először finoman meg kellett időnként húzkodnom a kötelet, de a végén már szépen magától jött. Jól megdícséretem mindig és sok gondolkodási időt hagytam neki. Ő is szépen rágicsál, mikörben gondolkodik, vagy emészti a stresszes élményt, vagy mi… Mondjuk annyira nem készült ki, majdnem elaludt, miközben nekitámasztottam a répabotot:
Ezek után kipróbáltam a körjátékot is. Ahogy vártam: ezzel semmi gond nem volt. Szépen ment a megadott ütemben és jármódban, amíg be nem hívtam. Csak a kiküldéssel bénáztam néha, meg kell tanulnom a tökéletes testbeszédet, de úgy veszem észre, őt se árt néha motiválni egy-egy finom ostorlengetéssel…
Parellizés után ráültem Karára. A felszerszámozásnál nem volt gond: nem lépett ki a nyeregalátét látványára, se a nyeregre, csak egy kicsit a heveder látványára. Visszatoltam szépen a helyére, és nagyon finoman húztam meg a hevedert, elég lazán hagytam, a pályán húztam rajta erősebbet. A zablát már nagyon készségesen beveszi, és megint (második alkalommal) elhagyta az öklendező mozdulatokat. Lehet, hogy tényleg megszokja! :)
Először sokat mentem kengyel nélkül. Léptünk, és ügettünk így. Kengyel nélkül szépen csinálta a combra való engedést. Most jól odatettem magam az előzetes földi gyakorlás után, és meg is volt a haszna. Középvonalról mentünk oldalra, és nagyon szépen csinálta! Megint egyszerű patanyom figurákat lovagoltam, külön figyeltem, hogy alacsonyabb jármódban jól hajlítgassam. Mindkét irányban, de különös tekintettel a bal oldalára. Sok lépés-ügetés-lépés átmenetet gyakoroltam, ez már igazán szépen megy. Azt gyakorlom, hogy szinte szár használata nélkül (persze folyamatos támaszkodással) menjen az ügetés-lépés átmenet, csak testsúllyal. Megy is! Aztán a sok gyakorlás, hajlítás ellenére bal oldali vágtánál (itt már visszaléptem a kengyelbe) kifarolt, és nem akart bekanyarodni. Csinálta ezt már máskor is… Mindig visszaigazítottam, de nem volt egy élmény, végül úgy döntöttem, hogy változtatok, hátha ez jót tesz, és úgy sikerült rendes balra köröket vágtáznunk, hogy a pálya másik felébe mentünk át. Itt nem farolt ki. Ha ott neki jobb, akkor most - egyelőre - ott gyakoroljuk többet. Ami nekem még megoldhatatlan problémát jelent az a vágta-ügetés átmenet. Most is az volt, hogy jól beleültem, szárral is hozzányúltam, már majdnem állt, és úgy vágtázott, de az istenért nem akart ügetésre váltani. Aztán nagy nehezen sikerül neki, akkor pattog, mint a mérgezett egér, és ha nem fogom, akkor azonnal visszamenne vágtába. Innentől egy küzdés, mert gyakorlatilag álló helyzetből is képes vágtában indítani. Ezt egyébként volt, hogy direkt próbáltam is - nekem lépésből, nem beszélve álló helyzetből ezt más lóval biztos nem sikerült volna - de ő a legnagyobb örömmel kezd vágtázni, bárhonnan is kérem. :))) Nagyon évezi, úgyhogy jól kifuttattam, hadd legyen meg az öröme. Hosszú falon kicsit megengedve, rövideken visszavéve. De ezekkel az átmenetekkel tanácstalan vagyok. Azt hiszem, elérkezett az idő, amikor "kilovacskáztam" magamat, és szükségem lesz rendes edzésekre. Most már én is jobban érzem Karát, ő is kezd megbékélni velem, lehetne rendesen, feladat orientáltan haladni. Beszéltem Elinával, akik Imola barátnőjével (Dunabogdányból), eljönnek megnézni Karát és mondanak rólunk véleményt. Nagyon kíváncsi vagyok! :)
El se hiszem, hogy már ennyi idő eltelt, úgy elszállt ez a 2 hónap! De ha belegondolok, mennyi minden történt ezalatt…
Lássuk a hónapos mérlegem:
- Kara időnként odajön hozzám a karámban
- Minden para nélkül pucolom, dolgozom körülötte, bátran mászkálok a feneke mögött (képes vagyok egyedül felszerszámozni…:))
- Izgulás nélkül ülök fel a hátára
- Merek egyedül dolgozni vele, és megszabadultam a gerincvédőmtől
- Egyre jobban elfogadja a zablát, és nyugodtabban közlekedik, már (sokszor…) nem vagyunk "elszabadult vonat"
- Találkoztam Dallos Gyula bácsival, megnéztem egy nyílt edzését
- Résztvettem Halász Péter egy 3 napos kurzusán: megismerkedtem a Parelli módszer alapjával
Sok minden megváltozott bennem… A nagy homályból kezdenek felszínre törni dolgok - kezdek tudatos lenni. A rengeteg elmélet, amit olvasok kezd megmaradni, és értelmet nyerni. És az is összeáll szép lassan, merre szeretnék menni Karával:
- erős díjlovas képzésre vágyom, és arra, hogy minél tökéletesebben lovagoljak
- a lovat szeretném tornáztatni, hogy a lehetőségei szerint ideális legyen az izmozottsága, és tökéletesen átengedő legyen, azaz szeretném a maximumot kihozni Karából
- szeretnék megismerkedni a földi munkával
- hosszú távon: szeretnék terepre járni
Elég kritkus is lettem… Miután sok videót nézek, és rengeteg elméletet olvasok, ez alapján próbálom összerakni a magam lovaglási stílusát. Nagyon tudatosan koncentrálok az ülésemre és a tartásomra. Szeretném, ha "tökéletes" ülést tudnék összehozni. Igyekszem odatapasztani a lábamat a ló oldalához. Figyelek, hogy ne kalimpáljak se ügetés, pláne vágta közben. Az ülésemet teljesen függetlenítem a kezemtől. Mostanra már vágtában is meg tudom simogatni Kara nyakát, ha valamit jól csinál. Tudom, hogy rengeteget kell még ebben is fejlődnöm, de nagyon igyekszem. Persze nem csak magammal vagyok kritikus: nézem az embereket például a lovardákban, ahol járok, próbálom kielemzni a látottakat, és sajnos meg kell állapítanom, hogy a legtöbb lovasnak köze nincs a szép és szabályos lovagláshoz. Rosszul tartják a kezüket, rémesen ülnek (tök elöl, vagy tök hátul a testsúly), sokan láthatóan nem érzik a lovat. És ez simán igaz az ezer éve lovagló emberekre, oktatókra, de még díjlovas versenyzőkre is. Persze lehet mondani, hogy a pofám már nagy, a teljesítményem pedig a béka segge alatt, de hát mit tegyek, ilyen vagyok… :))) Úgy tűnik a lovaglásban is maximalista leszek...
Amikor elkezdtem lovagolni, másra se vágytam, mint hogy a Büszkeség és Balítélet Marc Darcyjaként szeljem a tájat… Annyira boldog voltam, amikor először mentem terepre, de akkor talán még boldogabb, mikor először vágtáztunk át egy hatalmas mezőn: elértem az áhított fílinget! :) A legdurvább fagyok se tántorítottak el: egész télen kijártunk terepre Csabival. Volt, hogy csupa jég úton gyalog kellett átvezetnünk a lovakat, volt, hogy a rossz útviszonyok miatt vissza kellett fordulnunk. A lábamat rendszeresen ki kellett vennem a kengyelből és kicsit "lóg a lába lóg"-ázni, hogy kiolvadjanak a leszorított sarkam miatt befagyott lábujjaim. Nagyon hiányoznak nekem ezek a terepek… Kara megléte óta is bejelentkeztem Csabihoz egy-egy alkalomra, de az elmúlt pár hétben sajnos túl elfoglalt voltam.
Úgy döntöttem, elkezdek Karával rákészülni a terepre. Ma ráadtam Karára a csomózott kötőféket, fogtam a 7 méteres vezető szárat, és elindultunk sétálni. Kicsit azért parázom ilyenkor. Elég keskeny az út ki az erdőig, egyik oldalon egy patak szerű valami bokrokkal, másik oldalon hol villany pásztor, hol drótkerítés. Múltkor - Kara nem volt velem - egy fácán szállt fel a bokrokból. Nem tudom, mi lesz, ha egyszer mindez úgy történik, hogy velem van Kara, aki ilyenkor ugrik egyet, és mondjuk neki a villanypásztornak… És, hogy mennyire fogja ekkor érdekelni, hogy ott vagyok mellette. Ha éppen nem a hátán vagyok. Igazából jobban parázom attól, hogy rám lép, mint hogy rajta ülök, amikor ilyen történik. Lehet, hogy egyszer megkérek valakit, bújjon el a bokrokba, és a legfinomabb fokozatról indulva szoktassuk a furcsa dolgok bokorból való kiugrásához. Na mindegy, lényeg, hogy ma nem történt ilyen. Mondjuk elégg megtorpant, és kicsit toporgott a furcsa külsejű madárijesztők miatt. Hű, de messze még a gondtalan tereplovaglás!!!
Átjutottunk a keskeny erdő sávon ki a mezőre, ahol egyeszer már futószáraztam Karát. Most kicsit elvittem az úton sétálni. Egyszer csak bevittem a mezőre, ahol jó kövér a fű, és engedtem legelészni. Aztán egy idő múlva kicsit összekaptam, és körbe futtattam. Először ügetés, aztán vágta, vissza ügetés, megint vátga, és így tovább, mindkét kézre. Péterrel abban maradtunk, hogy az átmeneteket futószáron gyakoroljam, akkor talán élőben is jobban fog menni. Nem volt olyan ideges, mint a múltkor, amikor reménytelen volt ügetésre fogni. Talán, mert nem volt felszerszámozva. Miután kifuttotta magát, megint engedtem legelészni, aztán visszamentünk. A madárijesztőknél megint rájött az para, de aztán nyugodtan visszasétáltunk.
Utána felszerszámoztam Karát, hogy kicsit lovagoljunk is. Újabban kilép oldalra a nyergelés elől… Megnyomkodtam a hátát, de nem tűnik érzékenynek. Jobban ügyelek majd arra, hogy ne húzzam meg a hevedert annyira. Átmentem a jobb oldara, szépen visszanyomntam a helyére, és arról az oldalról tettem rá az alátétet. A nyeregnél már nem mozdult el. A zablával nagyot léptünk előre: se tegnap, se ma nem "öklendezett", amikor bevette a szájába. Kezd megbarátkozni vele. A külső alsó pályán kezdtük a munkát. Séta, átváltás, nagy körök a bemelegítésnél, ügetés, átmenetek, nagy és kis körök, átlóváltás, körben nyolcas. Próbálok valamit kezdeni a ferdeségével, mert valahogy az az érzésem, hogy nyeklik-csuklik alattam, nem egyenes. Vágtában balra nagyon béna a mozgása, nem is nagyon erőltetem, inkább még tornáztatom, mert azt gondolom, ez a ferdeségéből fakad. Meg kéne tanulnom ezt a földi munkát, nem tudom, hol találok ehhez a környéken jó lókiképzőt, vagy ki tud ebben segíteni.
Munka közben bejöttek Dóriék Farmerrel dolgozni. Én egy darabig benn maradtam velük, aztán inkább átmentem Karával a nagy pályára. Jobb szeretek egyedül lenni. Ott is vágtáztam egy keveset, de a bal oldal annyira rossz volt, hogy inkább visszavettem a tempót, és finom hajlításokat csináltunk. Ekkor már kirágattam a szárakat, sőt a végén már egészen hosszú száron, és egy kézzel lovagoltam 2 oszlop között nyolcasokat, amennyire tudtam, testsúllyal, néha azért rásegítve indirekt, nyakra fektetett szárral, ha muszáj volt… Összességében nagyon kellemes nap volt. Egyre jobban érzem a lovat, ezzel együtt pedig a nehézségeit, így aztán nő a megoldandó problémák száma… :)
Még várat magára a nap, hogy Karával Marc Darcysat játszunk...
Ahogy szoktam… Nem vártam sokat, ma, mindjárt a Partnerség kurzus másnapján elszaladtam a Nagy lovashoz (még jó, hogy a nagy péntek utáni szombaton minden bolt rendes nyitvatartás szerint működik), megvettem a western vezető szárat, a csomózott kötőféket és egy répabotot. Kicsit lelkifurim van, hogy nem az eredeti felszereléseket szereztem be… Péterrel is beszéltük, hogy ő is azt szereti használni, mert egyrészt biztosan az a legjobb, másrészt meg tiszteljük már meg a rendszer kidolgozóját, hogy nem húzzuk le a kínai másolatokkal… Hát igen. Csak sajnos azt meg kell rendelni, és várni kell rá, én viszont gyorsan, a friss élményekkel még a fejemben szerettem volna nekikezdeni a dolognak. Na persze nem nagyon olvastam utána, hogy milyen szárat vegyek, így mindjárt a "haladó" mérettel indítottam, a 7 méteressel. Nem baj, azt hiszem a kurzuson is egy ilyen hosszút kaptam, legalább megtanulom használni. :) A répabot nekem ideális méret, nem olyan nehéz, mint amit Pétertől kaptam kölcsön, viszont kellően szilárd, hogy pl. a sündisznós játékra is használni tudjam. A csomózott kötőfékben csak egy volt fekete, az - állítólag - fullos méret, Kara meg ugye cobos, de az eladó hölgy megnyugtatott, hogy úgysem olyan nagy a különbség, vegyem meg… Megvettem, azátn inkább póni méret, vagy Kara feje k. nagy, ugyanis a lovardában felpróbáltam a lóra, és éppen csak jó, nem is tudom hurokkal felkötni a fejére, mert nincs benne annyi anyag, csak egy kisebb csomóval. Egyébként nagyon csinosan áll rajta… :)
Csodájára jártak a lovardában, hogy mi az istent fogok csinálni Karával, még nem láttak parellizni senkit, de mondtam nekik, hogy ne számítsanak semmi nagy sztorira, mert úgyis csak az elejét fogom végigcsinálni, meg amúgy is elég szerencsétlenke vagyok még. Nem úgy Kara! Persze sejtettem: Szilvi mondta, hogy sokat foglalkoztak vele földről… :)
Az alsó kinti pályára mentünk ki. Keztük a barátkozós játékkal: répabot tök okés, kötél okés, egyedül a boton lévő kötél pörgetése nem tetszett neki, ettől ellépet, de addig csináltam, amíg abba nem hagyta. Szünetekkel ismételtem a feladatot, ahogy gyakoroltuk, és egy idő után már ez se zavarta. Áttértünk a sündisznós játékra, ezt gond nélkül csinálta. A hajtós játék is tök jól ment. Kicsit körjátékoztunk, aztán abba is hagytuk ilyen jó élményekkel! Nagyon élveztem, hogy ilyen könnyedén megy minden, és az volt az érzésem, hogy Kara is komfortosan érzi magát az ismerős helyzetben.
Visszamentünk a patamosóhoz, felszerszámoztam, és lovagoltunk is egy kicsit. Úgy veszem észre, hogy a milánói utam (3 nap) és a Partnerség kurzus (3 nap) miatt kimaradt sok gyakorlás (a kettő között 2 napom volt Karával foglalkozni) kicsit vissza-feszesítette, ha lehet ilyet mondani. A bal oldala rosszabb, mint amikor elmentem. Persze lehet, hogy csak én vagyok érzékenyebb (mert ugye egyre javul a lovas érzésem…:)) Megint nagyon sok nagy és kis kört, kígyóvonalat lovagolok, és most nagyon élvezem a körön nyolcasok gyakorlását is.
Klassz nap volt, nagyon örülök ennek a Parelli dolognak. Azt hiszem, szeretnék még több földi munkát végezni Karával, és jó lenne megtanulni, ezt hogyan kell. A nagy alapkérdésem az, hogy milyen irányba kell elkezdenem dolgozni, mit kell gyakoroljak ahhoz, hogy a súlya egyre jobban terheljen a hátsó lábára… Gondolom, olyan kérdés lehet ez, mint amikor valaki Sonderklasse tangót szeretne táncolni mielőtt megtanulja az alaplépéseket… Elkezdek ennek is utánaolvasni. :)
Minél jobban ásom bele magam a szakirodalomba, annál inkább azt látom, hogy nem kell a ló fejét sehova se igazgatnom erősebb szártartással. Falus Vera, Halász Péter, Dallos Gyula bácsi, mindenki, akivel beszéltem a témáról ugyanazt mondja: a lovat edzeni kell, alakítsunk ki puha keretet, ahol nincs több a kezünkben, mint a szár súlya, a ló feje pedig automatikusan ott fogja megtalálni az egyensúlyt - ha kellően izmozott - ahol annak lennie kell…
"A szár súlyánál nem lehet több a lovas kezében, mert ha több van, akkor a ló nincs egyensúlyban. Az erők ugyanis párosával lépnek fel, a ló csak úgy tud erőt kifejteni a szárra, ha előredől, előrenyomja magát. Ilyenkor megszűnik a harmónia, a ló sietni kezd, gyorsabban halad, mint lovasa szeretné, a lovas úgy érzi, hogy folyamatosan lassítania kell lovát és nem tudja előrefelé lovagolni. A folyamat öngerjesztő, mert a szár hatására a ló nem tud saját súlypontja alá lépni (a szár tevékenysége pont ezt akadályozza) és az egyensúly méginkább felborul. Ilyenkor akármilyen puccos mozgást mutat a ló, valójában nem előrefelé mozog, hanem csak szalad."
Ráadásul az is látszik Kara videóin, hogy a ló fejének erősebb igazgatása az első lábakra hat, amivel a jármódok tisztaságát is megbolygattuk… Ha pedig "elértük a célunk", azaz amikor Kara erősen beletette a fejét a szárba, amire Irén azt mondta, hogy ott tartsam meg, az lesz az úgynevezett - és nagyon nem kívánatos - ötötdik láb, amiről Halász Péter is ír a Kiegyensúlyozott ló blogjában (ITT):
"Amikor a lovas többet érez a kezében a szárból mint ami elegendő ahhoz, hogy az ülése különösebb erőkifejtés nélkül is biztonságos és stabil lenne, akkor ez azt jelenti, hogy a ló sem érzi magát biztonságban a négy lábán, keresi az egyensúlyát, ezért előre dől, és a szájával a lovas kezébe való beletámaszkodás által találja meg az egyensúlyt.
Érthető, hiszen a ló minden helyzetben az egyensúlyra törekszik. Persze, mivel nem akar felbillenni, nem akar elesni. Ha ebbe a játékba belemegy a lovas, akkor erőből meg fogja tartani a szárat, hátrafelé húzza, kapaszkodik bele, a ló pedig erre számítva szinte kihúzza a lovast a nyeregből. Erre a lovas mégjobban hátra húzza a szárat, míg végül kialakul a lóban egy hamis egyensúly érzet. Azért hamis, mert ebben az esetben nem tartja meg magát a négy lábán, hanem a lovas kezében talál magának egy "ötödik lábat". Erre elkezd számítani, és így a lovas keze is hozzászokik az erős támaszkodáshoz. Ez valóban becsapós, mert egy olyan mankót kap a ló, amit ezentúl nem vehetünk el tőle, mert különben az így kialakult egyensúlyérzet azonnal felborul, és a ló elkezd szaladni.
Szóval állandóan erős támaszkodást érez majd a lovas, a ló izomzata, egyensúlyi érzete pedig ehhez fejlődik ki. De ilyen állapotban a lovas keze el fog fáradni, azt mondja hogy kemény a ló szája, és jöhet a feszítő zabla, mert hát azzal igen nagy nyomást lehet tenni a ló szájára, bár a lovas kevésbé fog megizzadni a lovaglás során.
De mi a megoldás? Talán inkább a ló izomzatát kellene célzott tornásztató gyakorlatokkal fejleszteni, hogy minden helyzetben tudja uralni a testét, legyen önhordása! Ehhez pedig nem kell még zabla sem... Amikor a ló megerősödik, lovagolhatósági szempontból javul az egyensúlyi helyzete, kialakulhat az öntartása, mely állapotot Josipovich Zsigmond a "használati ló" fogalmának meghatározásakor elérendő célként jelölt meg. Ilyen lónál megvalósul a száron lét, és lovaglás közben ki tudja állni a cérnatesztet."
Nem olyan régen találtam rá Halász Péter lovas edző és lókiképző honlapjára. Az volt szimpatikus számomra a filozófiájában, hogy nagyon sok helyről válogat ki a lovak számára hasznos képzési módszereket, bele értve a természetes lókiképzést is, mikörben alapvetően az akadémista stílust gyakorolja. Péter több, számomra nagyon vonzó képzést hirdet (vannak közöttük 3 naposak, de egy 3 éves teljes program is). Miután én most pont abban a fázisban vagyok, hogy Karával kapcsolatot építek, kapóra jött az egyik aktuális 3 napos foglalkozás, a Partnerség kurzus, be is jelentkeztem rá.
A festői környezetben, Csabdi mellett található Lovas Zugoly ideális helyszín egy ilyen 3 napos elvonulásra. Itt tényleg mindnen a lovakról és a lovasok kényelméről szól. A szobák nagyon kulturáltak, a konyha jól felszerelet… Önellátásra kellett készülni, kedden lesütöttem magamnak kb. 3 hétre elegendő meleg élelmet, ezzel vágtam neki a tanfolyamnak.
Szerda reggel gyűltünk össze, nem voltunk sokan, mindössze hárman vettünk részt tanulóként, és támogató segítséggel jelen volt Emese, aki a Zugolyban tartja a lovát, egyébként meg részt vesz Péter 3 éves képzésében... Jópofa volt, mert rájöttünk, hogy találkoztunk már Dallos Gyula bácsinál. Péter kicsit késett, ami nem volt baj, mert addig mi négyen összeismerkedtünk. Rajtam kívül mind résztvesznek a 3 éves képzésben. Dóri egy olyan lóval érkezett, akit már egy ideje lovagol, most meg el akarnak adni, ezért gondolkodik, hogy megvegye-e. Be akarta mutatni Péternek, és kikérni a véleményét. Regina, annak ellenére, hogy csak 17 éves, már saját lovardával büszkélkedhet. Ő Pompással érkezett, az első lovával, akivel korábban nagyon meggyűlt a baja (rúgott, vad is volt, aztán el is kényeztette…), és azt mondja Péter kurzusai rengeteget segítettek nekik. Emese lova, Báró egy nagyon kedves, szürke herélt, én is gyakorolhattam vele egyszer, ami igazán nagy élmény volt, mert nem hajlandó csak úgy "csicskázni". Ha valamit nem jól csináltam - volt ilyen rendesen… - az rögtön kiderült! Szerencsére Emese gyorsan a segítségemre sietett, ha nem boltogultam. De ne szaladjunk ennyire előre...
A pénteki nap nagyon töményre sikeredett. Délelőtt elméletet vettünk. Beszéltünk a lovak igényeiről, a "működésükről", a földi munka és a természetes lókiképzés hasznosságáról. Átvettük a Parelli játékok menetét és egymásra épülését. Péter nagyon kedves ember, jó hallgatni, ahogy a lovakról és a lovak kiképzéséről beszél, érezni, hogy igazán ért a lovakhoz, és nagyon szereti őket. Délben tartottunk egy ebéd szünetet, délután pedig belevágtunk a gyakorlatba. Emese segített nekem lovat választani, két opció közül Hernádot választottuk. Elszoktam az ilyen nagy lovaktól, elsőre kicsit megszeppenve tisztogattam.
Hernád egyébként nagyon jó választás volt, mert élénk és értelmes ló, ráadásul ezeket a feladatokat nem gyakorolták vele korábban, és miután egy viszonylag bizalmatlan (igaz, nagyon kedves) lóról van szó, klasszul végig tudtunk menni az egyes fázisokon. Tényleg meg kellett szoknia az eszközöket (a répabotot és a kötelet), le kellett vetkőznie a bizalmatlanságát, és tényleg meg kellett tanulnia az egyes, egymásra épülő lépéseket. Így azonnali visszajelzést kaptam, ha valamit nem jól csináltam. Úgy tudom, Karával nagyon sokat foglalkoztak földről, így arra gondolok, vele könnyedebben fogunk boldogulni az elején. Nap végére gyakoroltuk a "Barátkozós-játékot", a "Sündisznós-játékot" és a "Hajtós-játékot". Este még összegyűltünk a társalgóban, elemztük a gyakorlottakat, összefoglaltuk a lényeget, feltettünk egy csomó kérdést, amire választ is kaptunk, érdekeset beszélgettünk, és az éjszakába nyúlóan még videókat is elemeztünk.
Péter megmutatta nekünk kedvenc díjlovas videóját és lovát, Fuegot:
Utána kontrasztként hozta nekünk - a világ nagy része által egyébként abszolút favorizált, és mérhetetlen pénzekért adott-vett Totilast. Péter szerint ő egy nagyon tehetséges, de tulajdonképpen rosszul lovagolt ló. Kielemztük a ló viselkedéséből a lovas segítségeinek lehetséges hiábit. Aztán - ezeknek az ismereteknek a birtokában - újranéztük Fuegot. Mit ne mondjak, rendkívül tanulságos volt, és mindjárt én is Fuego fanná váltam…
A második napon, csütörötkön délelőtt és délután is dolgoztunk a lovakkal. Péter élőben megmutatta a feladatokat, ide-oda járkált közöttünk, mi pedig gyakoroltunk. Előröl kezdtük, gyorsabban végigvettük az előző napi játékokat, és folytattuk a "Jojó-játékkal", majd a "Körjátékkal". Én egy új lovat kaptam, a kicsit lassabb nóniuszt, Mulattot, és sajnos nagyon sokat kellett az előzményekkel foglalkoznom. Délutánra maradt nekem a "Résjáték", utolsó napra pedig az "Oldalvást játék".
Mi tetszett a képzésben? Ez volt életem első leckéje, amit földi munkából kaptam. Láttam és éreztem, mennyit tud fejlődni a lóval való kapcsolatom azáltal, hogy megpróbálok a saját nyelvén kommunikálni vele (mennyit számít a tudatos testtartás, levegővétel, a nézés). A lovakat nem ismertem, tehát nem tudom, ők mennyiben viszonyulnak másképpen hozzám, mintha csak rájük ültem volna, azt viszont nagyon éreztem, hogy én egyrész mennyivel határozottabbá váltam mellettük, másrészt mennyivel több bizalmam lett bennük. Az is érdekes volt számomra, hogy megtapasztalhattam, milyen gyors felfogása van a lónak. Nagyon hamar rájöttek, hogy mit kérek tőlük, és következőnek már úgy csinálták. Először figyeltem meg a reakciójukat, amikor gondolkodnak, ahogy sóhajtoznak, és rágnak, nyammognak…
Mit hiányoltam a 3 nap alatt? Tetszik nekem ez a földi munka, és szeretném folytatni a tanulmányaimat ezen a téren. Nem csak élőben, de fényképeken is láttam, mennyit számít a tornáztatás, mi mindent lehet elérni vele. De… Én rájöttem, hogy a lóval való foglalkozás számomra elképzelhetetlen lovaglás nélkül. Egyszerűen imádok a ló hátán lenni, és sajnos erre ebben a három napban nem volt lehetőségem. Ha csak egyszer legalább lett volna egy-egy óránk, vagy egy edzés keretében, vagy - miután annyira gyönyörű a táj - egy jó kis tereplovaglás formájában… Ez bennem nagy hiányérzetet hagyott.
Mit csinálnék másképp Péter helyében? Nagyon tetszett a képzés, és ki nem hagytam volna, tehát nem fikázni szeretnék, pusztán konstruktív kritikát megfogalmazni. Péter módszere az, hogy ő megmutatja, és sokszor elismétli a lóval, hogy mit kéne tennünk, de kevés időt fordított arra, hogy az én bénázásaimat elemezze, és abban segítsen. Ilyenkor már ment a következő tanulóhoz. Szerencsére ott volt Emese, aki viszont nagyon klassz pedagógus (szakmáját tekintve tréner, szóval még jó, hogy…:)), ő sokat magyarázott, mikörben én dolgoztam. Péter helyében kevesebb időt fordítanék a helyes feladat megmutatására, elég néhányszor demonstrálni, abból is megértjük, ami ilyen formán át tud jönni, utána hosszabb időt szánnék arra, hogy a tanulók mozdulatait megfigyeljem, és a saját hibájukból javítsam ki őket.
Utolsó nap még kaphattunk egy grátisz demonstrációt a lószállítóra való felimádkozásból (Dóri lova megmakacsolata magát). És eltartott ugyan legalább egy órát, de megtapasztaltuk, hogy kedvesen és nyugodtan is fel lehetett kérni az állatot a szállítóra mindenféle plusz kényszerítő eszköz nélkül. Sőt, miután bement, Péter kivezette, és újra felvezette a lovat.
Kicsit úgy érzem, hogy ezzel a három nappal kezdődött el igazán a lovas életem. Nagyon örülök, hogy ilyen gyorsan tudatára ébredtem, hogy szükségem van hasonló képzésekre, és nem "vesztegettem" Karával való közös életünk jelentős részét… Megerősítést nyert az ösztönös megérzésem is, miszerint lassabban kell haladnom Karával, fel kell venni a tempóját, figyelni az igényeire. Hiszen nem hajt minket semmi! Beszélgettem Péterrel, láttam a lovát, fotókkal kísérte az elbeszélését, hogy honnan-hova jutottak Vaqueroval. Ez engem nagyon meggyőzött!
