A havas, hideg időben, bár megpróbáltam, de teljes patkó felszereléssel (hókivető, becsavart sarkok) is használhatlan a közeli, bérelhető pálya. A hidegben összefagy a homok, és a kemény, egyenletlen talajon nehezen jár a ló, de az izületeit se szívesen teszem ki ilyen terhelésnek. Ennek ellenére remek "edzéseket" tartottunk a szomszédos mezőn, ahol a puha hó alatt könnyű maradt a föld, és egy képzeletbeli pálya "kijelölése" után különböző feladatokat gyakoroltunk Karával.
Jó kedvem volt, nem sokkal korábban ment el a kislány, akinek nevelő anyukája jelentkezett a lakossági csoportunkban közzétett felhívásomra, miszerint örömmel várok olyan gyerekeket, akik esetleg nem engedhetik meg maguknak a lovagolás "luxusát", de szívesen töltenének időt ló közelben. Nagyon kellemesen sikerült órácska volt, a kislány olyan bizalommal fordult Karához, ami meglehetősen szokatlan olyanoktól, akik nem lóközelben nőnek fel. Ügyesen felemelte a lábát, lepucolgatta, segített nekem a felszerszámozásban, és ki is mentünk a szokásos, fákkal körbevett futószárazó helyemhez, ahol olyan ügyesnek bizonyult, hogy a végén mindkét kézzel oldalsó középtartásban ügetett körbe-körbe. Tényleg nem csak lószerető, hanem tehetséges lány, remélem, az élet úgy hozza, hogy lesz lehetősége még lovagolni. Én sajnos nem tudok vele többet foglalkozni, mert még aznap, hosszú évek után, vissza integrálták a szülőcsaládjába. Nevelőanyukája a mi találkozásunkat szánta emlékezetes búcsú programnak... Felemelő érzés egy ilyen fontos pillanatnak részese lenni, és azt hiszem Kara is átérezte a helyzet komolyságát, mert minden kedvességét bevetette, hogy levegye lábáról a kislányt, és készségesen teljesített nyereg alatt is.
A program végeztével nem nyergeltem le Karát, hanem kimentem vele a mezőre gyakorolni. Életemben talán másodszor nem vettem fel kobakot, a sapka miatt nem vettem észre, hogy nincsen rajtam, de arra godoltam, úgyis csak a szomszédba megyek...
Elkezdtünk dolgozni a képzeletbeli pályán, és az első pillanatban az tűnt fel, hogy mennyire "hal szerű" a lovam. Így, hogy nincs kijelölt útvonal, vagy pálya, sokkal jobban kijönnek a képzés hiányosságai. Például az egyenesre igazítottság hiánya. Miután rájöttem, hogy tulajdonképpen gondot okot a két csizma és két szár között egyenesen lovaglás, először sok-sok kígyóvonalat, majd mindkét kézre vállat be feladatokat gyakoroltam lépésben és ügetésben. Megint csak terepen jön ki jobban, hogy a lépés jármód a legnehezebb műfaj, itt a kisebb sebesség, a lendület "hiánya" könnyebben vezet bóklászáshoz. A sok kígyóvonal és hosszhajlítás megtette a hatását, először ügetében sikerült szépen ütemesen, egyenletesen és egyenesen haladnunk, majd jó sok csizmával (és kis pálcával...) megtámogattam a lépést is, amely így erőteljesebb volt, ezzel pedig végre sikerült Karát egyenesen előre lovagolni ebben a jármódban is. Miután éreztem a fenekemben, hogy van benne azért menő kedv (ebben a pocsék időben nem mentem ki vele annyit), jó sokat vágtáztattam. Felfele egyeneseken, aztán egy bokor körül körön, végül lefele is egyensen. Sok-sok vágta-ügetés átmenetet is gyakoroltunk, és már egészen szépen és puhán megy. Meggyőződésem, hogy ebben annak is szerepe van, hogy extra tömést alkalmazok újabban a nyereg alatt... Vettem Bécsben egy 1 cm vastag zselét, egy darabig ezzel helyettesítettem a bárány szőrmét, de aztán gondoltam egyet, és - ha már úgyis van - még a szőrmét is rádobtam a zselére, így rá a nyereg. Engem nem zavar egyelőre, hogy "távolabb" vagyok a lótól, viszont szerintem jót tesz a - meggyőződésem szerint - érzékeny hátának. Persze amúgy is egyere puhábban tudom kiülni a jármódokat rajta. De ki tudja, ez is olyan tyúk, vagy tojás sztori...
Na, mindenesetre az elkeserítő indítás ellenére, jó kedvem kerekedett, mert úgy éreztem, a foglalkozás elején megfogalmazott problémát jó eszközökkel sikerült megoldanom. Gondoltam, egy nagyobb körrel fogok hazalovagolni, megkerülöm a kis éttermet a rét felett, onnan átmegyek az erdőbe, és azon keresztül szép, téli sétát teszünk hazáig. Csakhogy nem számítottam arra, hogy szánkózó családokat találok az étterem felett, illetve nem is gondoltam, hogy ez problémát okozhatna. Kara a kicsit odébb száguldó szánkóra már lemerevedett és felemelte a fejét, amikor én eggyel odébb gondoltam fellovagolni a dombon, és sok csizmával megindítottam, hogy ne is gondolkodjon semmi rosszalkodásra, na éppen akkor és éppen onnan, velünk szemben hasítva megindult felénk egy háromtagú család egy óriás szánkón. Erre Kara az előre hajtó segítségekkel vett lendületen dobott egy hátra arcot, és hatalmas vágtaugrásokkal menekülőre fogta. Még soha nem csinált ilyet, de nem is lett volna gond, ha nem mindjárt egy mellettünk lévő fa embertörtzsnyi ága lóg be nyak magasságban, mellette egy kellemes tűzcsappal... Érdekes, hogy milyen gyorsan, mennyi gondolat átfut az ember agyán a másodperc tört része alatt. Például, hogy Jézus, éppen ma nincs rajtam kobak... Aztán, hogy bakker, előre már nem tudok a lóhoz lapulni, mert éppen homlokkal rongyolok majd neki az ágnak, így hátra dobtam magam. Úgy mehettem át a faág alatt, hogy éppen nem koppant az állam (magamban még konstatáltam is, hogy ez most egy nem várt szerencse...), amikor Kara irányt váltott az útban lévő pad miatt, amit én már, a farán háttal fekve nem tudtam "kiülni", így szépen leestem oldalra. Ekkor pedig arra gondoltam, hogy most fog felnyársani a tűzcsap... De valami isteni szerencse folytán még éppen a tűzcsap előtt puffantam a földön. Kara meg ment, amerre gondolta. Na, én először a lábaimat, kezeimet mozgattam meg (oldalra estem, onnan gurultam hasra, ahogy kell, Horányi Zsolt, aki eséstechnikát tanított nekünk a TF-en, nagyon büszke lett volna rám, habár ez most se ösztönös, se tudatos nem volt, inkább olyan zsák szerű...). Négykézláb álltam és úgy pihentem kicsit, vettem a levegőt, és figyelgettem, hogy mindenem funkcionál-e... Körém gyűlt néhány ember, hogy segíthet-e, mondtam, hogy mindjárt kiderül, ha felállok. Óvatosan felemelkedtem, és megállapítottam, hogy rohadtul fáj valami a hátamon, de lent a csípőmnél, bal oldalon (azt hiszem a keresztcsontom), de tudok járni, és amúgy talán nincs bajom. Megköszöntem a segítő szándékot, és elindultam megkeresni a lovamat... :) Arra menekült, amerről jöttünk. Nagyon megható volt számomra, hogy ott állt a rét oldalán ép szerszámzattal szépen, fegyelmezetten, láthatóan boldogan, hogy megvagyok, szépen kivárta, amíg felkecmeredek rá, ami a fájdalmakon kívül azért se volt könnyű, mert a bal biztonsági kengyelem gumigyűrűje elveszett, így inkább jobb oldalról szálltam fel. Hazamehetett volna, közel voltunk, pontosan ismeri az utat, vagy lemehetett volna a látótávolságban lévő, ismerős lovardához is, de ő inkább bevárt engem. Most már biztosan tudom, hogy a sok törödés, a befektetett munka meghozta gyümölcsét, és van közöttünk egy igazi kapcsolat. Szépen hazaballagtunk, leszerszámoztam, és befeküdtem az ágyba, ahonnan egy napig gyakorlatilag ki se keltem.
Másnap pihentem, de harmadnap kimentem vele, és egy egész normális "edzést" produkáltunk megint a réten. De amikor másodszor ültem fel rá, akkor nagyon furcsán viselkedett. Mindentől megijedt, többször ki akart alólam ugrani, így végül a testi épségem érdekében bekéredzkedtem a pályára, ahol sajnos tovább műsorozott. Körön kezdtem vele dolgozni, átmenetek, vállat be feladatok, körben válts, átváltások, kiskörök, stb... De valahogy nem sikerült igazán elengedtetnem, mindig kifele figyelgetett... Néha megugrott valami képzeletbeli ellenségtől. Felhívtam a férjemet, és megkértem, hogy hozza le nekem a futószárat és az ostort, mert én addig haza nem megyek, amíg valamit nem csinálok ezzel a helyzettel. Amikor megérkezett a segítség, jó alaposan, hosszan és sokáig futószáraztam. Rengeteget vágtáztattam, hajtottam előre. Így nem tűnt idegesnek, szépen dolgozott, azonnal reagált minden segítségre. Végül, miután jól leizzasztottam, visszaületem, mindkét kézre, körön csináltam egy ügetés-vágta-ügetés-lépés-állj-4lépéshátra dolgot, amit fegyelmezetten megcsinált, és utána békénhagytam, hazasétáltunk. De kicsit el vagyok kenődve... Lassan két éve vagyunk együtt. Az első felülések alkalmával ugye egyszer leestem (akkor tört el az ujjam), azóta nem volt rá példa. Nagyon szép bizalmi kapcsolat épült ki közöttünk, és az az érzésem, hogy ebben történt most fennakadás a leeséssel. Nagyon össze kell most magam kapni, hogy újra kialakuljön közöttünk az összhang, hogy megbízzon bennem és abban, hogy ha velem lovagol ki, akkor nem történhet baj. Hahahaha... Na, megyek, bújom kicsit a netet, és keresek néhány sorstársat, akik lelket tudnak belém önteni pozitív példákkal...
És amíg nem áll vissza a rend, addig is örvendezem a szerencsémen, és hogy ilyen olcsón megúsztam ezt a marha veszélyes helyzetet. Legyünk pozitívak! :)
Nincsenek megjegyzések
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.