Az 1. éves évfordulónk...

Volt egy hirtelen megérzésem, és visszanéztem a dátumot: éppen és pontosan egy évvel ezelőtt vettem meg Karát! (ITT)

Jesszus, mennyi minden történt azóta, el se tudom mondani.... Meg is kellett néznem, mikor készítettem utoljára számvetést, és mik voltak az akkori eredményeink: a 3. hónapban vetettem számot utoljára... 

Ha így visszatekintek az azóta eltelt időszakra, azt hiszem, sokkal messzebb jutottam, mint valaha gondoltam volna. A saját ló teljesen új perspektívát nyitott az életemben, és erre nem lehet felkészülni, amíg az ember meg nem tapasztalja. Már önmagában egy ló tulajdonlása is nagy dolog, de itthon tartani és így közel kerülni egymáshoz az egy egészen más minőség. Igyekeznék pontokba szedni a dolgokat, de azt hiszem inkább "regény" lesz belőle...

Mi történt a lovaglásommal? 

Elmondhatom, hogy mindent Karának köszönhetek... Azt például, hogy elkezdtem foglalkozni a lovaglás "tudományos" részével, hogy rengeteg szakirodalmat vásároltam, és olvastam, hogy a kapcsolatunk során felmerülő nehézségek mentén elkezdtem tanulni a lovaglásról.  Amióta Kara megvan, azóta gyakorlatilag napi szinten lovagolok. Hol edzővel, hol - többször - nélküle, de rengeteget vagyok lóháton. Kb. fél éve minden idegesség nélkül egyedül járok terepre, heti több alkalommal hol csak egy kisebb 1,5 órás körre, de van, hogy 3,5 óra lesz belőle. Jégben, fagyban, hóban. Amire nagyon büszke vagyok, hogy eddig megúsztam baleset nélkül... Pedig volt egy-két rázós sztori... Full vágtában mentünk át a réten, amikor kirepült mellőlünk a fűből egy kis madár, amitől Kara kiugrott oldalra, én meg, mint egy igazi kaszkadőr lógtam oldalt rajta, erősen kapaszkodva, így vágtáztunk, onnan húztam magam vissza rá. Vagy amikor egy szintén jól meghúzott vágtában megijedt egy gyilkos vakondtúrástól, amire satufékkel megállt, én ugyan rajta maradtam, de lehomlokoztam a nyakát, majd akkor is fennmaradtam, amikor egyből kiugrott oldalra, de nagyon erős csizmával azonnal vissza kellett nyomnom, mert mellettünk egy kisebb "szakadék" volt, amibe - ha még egyet ugrik - akkor szépen beleborultunk volna. Aztán az is kemény helyzet volt, amikor Rézi kutyám kijött velünk (először és eleddig utoljára...), aki megijedt egy ugató kutyától, a reakciójától pedig Kara is megijedt, és az erdei kis ösvényen totális vágtába kezdett, Rézike pedig mögöttünk előre hajtó segítségként "könnyítette" a dolgomat. Ekkor tapasztaltam meg először (tudom, szerencsés vagyok...), hogy milyen az, amikor tényleg elragad a ló és eszköztelennek érzed magad. Hiába ültem bele, hiába téptem a fejét le, hiába állítottam totál jobbra, se kép-se hang, csak rohant előre. Körre venni nem lehetett, körülöttünk fák, belógó ágak, kidőlt törzsek. Az volt az érzésem, hogy ha itt most Kara valamiben elbotlik, én nekicsapódom egy fának, és helloka voltam. Végül az utunkat keresztező hatalmas kidőlt fa állította meg, és talán addigra pont meg is nyugodott. Megdícsértem, hogy megállt (szívem szerint inkább agyon vertem volna...), kicsit lepattantam pihegni, aztán vissza, és mintha mi sem történt volna, jókedvűen befejeztük a túrát. Vagy az sem egyszerű, amikor játékos agarak szembe "támadnak" Kara meg minden izmát megfeszítetve, kitágult orrlyukakkal toporog alattam, és érzem, hogy bármelyik pillanatban kitörhet valamelyik irányba, és elzúzunk... De ezeket is mindig megoldottuk, ujjabban pedig már ráfordítom és neki ügettetem/vágtáztatom a kutyáknak, hogy ha szerencsénk van elhúz, ha nem, hát szarok én rá, átgázolok rajta, legközelebb majd figyeljen már oda a gazdája... És még számos kisebb-nagyobb megijedés, már listázni se tudnám, ezek csak az emlékezetesebbek... 

Szóval ilyenek történtek velünk, de mindig klasszul megúsztuk. A blogon már említett két esésemen kívül (amikor eltört a középső ujjam, aminek ronda göcsörtje sajnos örökké emlékeztet majd a nagy eseményre, illetve amikor pályarekordot gondoltam szlalomozni Amandával, aki megbotlott én meg lerepültem...) nem történt több, és ezt a fenntiek tekintetében ezt elég nagy dolognak tartom. 

De nem csak a terepek fejlődtek. Pályán is szépen csináljuk a patanyom figurákat, már nem sodródom sehova, pontosan indítom Karát vágtába, de az is igaz, hogy most átfordult a dolog, és nehezen maradunk benne, nagyon kell hozzá hajtanom (ez persze csak a pályamunkára érvényes, terepen - ha engedném... - megy, mint a bolondgomba), hogy megmaradjon a jármódban. Kiülöm az ügetést és a vágtát. Vagy például pont tegnap gyakoroltam Karával vállat be feladatot először lépésben, aztán ügetésben, és azt hiszem sikerült. Mondjuk ezt jobb lesz majd edzővel gyakorolni, meg is akarom kérni Verát, hogy nézzük át, hogyan is kell ezt, mert soha nem próbáltam még, bár tényleg azt gondolom, hogy tegnap  ráéreztem.  A bal odallal sincs már bajunk, nem sodródik Kara, pontosan kiderült, hogy nem ő merev, vagy ilyesmi, hanem én dolgozom teljesen féloldalasan, és elkezdtük javítani a segítségeimet, amivel együtt a bal oldali körmunka is megjavult. Rengeteg és nagyon klassz átmenetet lovagolunk, egyre finomodnak a segítségeim, és egyre jobban "pöcre" működünk együtt. Nagyon, de nagyon sokat javult az ülésem, tudatosan használom az ülőcsontjaim, néha kifejezetten megpróbálom a "gőblyösi" feladatot, amikor ülőcsontra veszem a lovat és igyekszem szinte csak azzal irányítani. Na nem mondom, hogy kisköröket lovagolok teljesen elengedett kantárral, de egyébként néha de... :) Karának már nincs különösebb baja a zablával, időnként már kifejezetten száron van, de azért ne díjlovas magasságokra gondoljatok. Most kezdtem el magamtól azzal foglalkozni, hogy picit több csizmát teszek oda, és elöl egy picit jobban megtartom, közben hajlítgatom, és ezzel jobban a zablához lovagolom. De ezek még csak első próbálkozások. Én nem tudom pontosan ezt hogy kell (bár Vera lova Grétivel már volt, hogy sikerült), de azt érzem, hogy javulunk... 

Heti egyszer Verával edzek újra, havonta két nap pedig az egyetemmel van gyakorlati óránk, bár ezek inkább amolyan szupervíziók, nincs ugyanis idő igazán foglalkozni az egyéni hibák kijavításával. 

Ha tehát összegeznem kéne, mi is történt az elmúlt egy évben, akkor úgy mondanám, hogy lovasérzést kerestem és találtam. Nem tudom, ki mit ért pontosan lovasérzésen, és biztos vagyok benne, hogy az igazitól még fényévnyi távolságra vagyok, de... Ha felülök egy lóra, érzem a seggemben a mozgását (kis sántítást, vágta keresztezést, ilyesmiket simán megérzek...), sok mindent még nem értek, sok mindenről meg nem tudom megmondani, hogy pontosan mi az, amit érzek. Ez idegen lóval. Karán ülve pedig ezeken túlmenően pontosan tudom, milyen állapotban van, mit csinál, mit várhatok tőle, és mit fog csinálni. 

Amúgy az egyetemen Zupi (Zupán Péter), aki díjugrató edző mindig nagyon megdícsér. Ahhoz képest, hogy Irénék azt mondták, vért fogok izzadni, nagyon jól haladok. Az első félévem végén négyest kaptam lovaglásra, háromnegyedet ugratásra (pedig nagyon keveset ugrattam). Én ilyen klassz eredményre egyáltalán nem számítottam! Úgy érzem, lovaglásban a helyemre kerültem. Vannak emberek körülöttem, akinek a véleményére nagyon sokat adok, és akik örömmel segítenek bármilyen felmerűlő problémában. Nem vagyok tanácstalan abban, hogy mit kéne csinálnom Karával, csak még egy kicsit abban, hogy mennyi időm lesz mindenre... Kialakítottam egy saját véleményt arról, hogy kell bánni egy lóval (de legalábbis Karával), milyen lovaglási stílus követendő, hogyan kell zajlania egy rendes kiképzésnek.

Terveim a jövőre nézve, hogy folytatom a kemény munkát, amennyit lehet lovagolok, minél többet edzővel, illetve meg akarom tolni az ugratást (első körben Csabával, itt, Fóton). Szeretnék a tanév végére magabiztosan ugratni azon a pályán, amit kapni fogunk. 

Mi történt az életemmel? 

Hát az teljesen megváltozott. Annyira leginkább a ló körüli munka és a lovaglás tesz boldoggá, hogy úgy döntöttem, leépítem a bizniszt. Minden emberem elküldtem, felszámoltam a közösségi irodtát, amit üzemeltettem, és lemondok minden tervezési munkát (napi több megkeresésé érkezik...). Egyáltalán nem tervezek (most éppen a tesómék házát persze), viszont tanítok a Tértanodában (ITT) és a Werkakadémián. Ezeket az alkalmakat nagyon élvezem, és megvan legalább az az érzésem is, hogy pénzt keresek. 

Vidékre költöztünk. Eddig ugye igazi városi csaj voltam - sok munka, bárok, jó kaják, jó borok, buli, színház, mozi,  baráti összejövetelek... Most is szeretek igazán jókat enni, de ritkábban megyünk étterembe. Sajnos a környék nem bővelkedik kulináris különlegességekben, igaz, Fót nincs a világ végén, este pont 30 percre vagyunk a Deák tértől. Sokkal kevesebbet iszom például, mert nem igazán megyünk el itthonról annyiszor. Aztán hulla is vagyok estére a sok melótól, így nincs kedvem még éjszakázni. De korán kelek, sokat vagyok levegőn, sokkal egészségesebbnek érzem magam, és amióta itt lakunk a betegségek is mintha elkerülnének. 

A legizgalmasabb változás, és ezt is tényleg Karának köszönhetem, hogy vettem a bátorságot és jelentkeztem a TF Lovaskultúra oktató szakára, ahova felvettek, és ahol végre megtapasztalom, milyen úgy egyetemre járni, hogy igazán releváns tudást adnak át, aminek minden percét élvezem. Remek csapat verbuválódott össze az évfolyamunkon, rengeteget nevetünk, de nagyon sokat segítünk egymásnak, tapasztalatot cserélünk, mondhatom, hogy igazi bajtársias hangulat uralkodik nálunk.

Mivel vagyok elégedetlen?
Imádok itt lakni, ahol vagyunk, de sajnos most már tudom, nem volt jó döntés a lovak szempontjából. Egy ekkora karám nem igazán jó nekik, kellene egy nagyobb legelő, ahol rendesen kiszaladgálhatják magukat. "Tartsd a jószágot természete szerint" - mondja Kassai Lajos és - sajnos - maximálisan egyetértek vele. Az itteni méreteket kimaxoltuk, az ici-pici karámhoz hozzátoldottunk egy még egyszer akkora területet, és nyugtathatom magam akárhogy, hogy Sasa lovai is milyen jól elvoltak itt, a kancája most halt meg 29 évesen, valójában akkor se ezt az életet kívánom hosszútávon a lovaimnak. Három megoldást látok a dologra: keresek Karának olyan bértartást a környéken, ahol nagy karámban szaladgálhat sok  lóval (ez azért is volna szerencsés, mert megpróbálnám ezt összekötni azzal, hogy fedeles is legyen, plusz a nyaralások nem lennének annyira nehézkesek...), vagy veszünk/bérelünk egy nagy legelőt a környéken, ahova reggel kiviszem a kis csapatot szaladgálni - ekkor megmaradna a velük való szoros kapcsolat, vagy elköltözünk egy nagyobb birtokra, ahol kialakíthatok egy igazán nagy karámot, akár egy hektárosat. Megmondom őszintén, a legutóbbi verzió iszonyúan mozgatja a fantáziámat. Így fél évvel a beköltözésünk után... Csak ezt teljesen reménytelen lesz beadnom a családnak.

Hát így állunk most... Boldog vagyok, kiegyensúlyozott, a helyemen vagyok, úgy érzem haladok, fejlődök, és élvezem, amit csinálok. Mi kell még?

Semmi!

(Meg egy birtok... :))