Tisztogattam, jó sokáig, ahogy szoktam. Muszáj teljesen elengednem magam a társaságában, ebben meg segít, ha sokat matatok rajta. Mondjuk ma küzdöttem is, a patáját rohadt nehéz volt kitszitítani, tele volt beleragadt mindennel… Muszáj lenne már megkörmölni, múlt héten is már égetően aktuális volt. Letört egy darab a patájából, de Irén szerint ez nem nagy gáz. Elszöszmötöltem vele, közben megjöttek a pónik is, ma ugyanis ovis oktatás is volt. Nem annyira örültem, mert így muszáj volt a fedeles hátába mennem gyakorolni, ott meg mindig parázik a ló… Egyébként állítólag mindegyik. Elkértem Vikitől a futószárat, persze kellett neki is a pónikhoz. Amíg nyergelt, addig pár kört azért futószáraztam. Előtte még megkértem a lovász lányt és Vikit is, hogy nézzék meg, jól van-e a lovon a nyereg, és elégggé meghúztam-e a hevedert. Persze egyik se volt okés… Jaj, csak menne már ez a dolog, olyan nevetségesnek érzem magam, hogy itt a lovam, én meg még egy nyerget se tudok rárakni. Mindegy, majd menni fog, muszáj a közhellyel élnem, mert hát igaz: gyakorlat teszi a mestert… A zablát szépen bevette, és egész ügyesen felraktam a kantárt. Na, legalább ennyivel beljebb vagyok már, nem olyan régen még ez se ment gond nélkül. Fejlődöm. :)
Szóval futószárazásnál minden okés volt. Most csak a nyakára csavartam a szárat, nem kötöttem ki, de mondták, hogy jobban tenném, ha kikötőszárat alkalmaznék (vagy rácsomózom a hevederre a szétnyitott szárat), mert úgy tanulja meg a ló hordani a súlyát, egyensúlyba maradni. Holnap így fogom csinálni. Viki segített felülni, és meghúzta nekem utána még a hevedert. Mentem pár kört. Még csak sétáltam, nem is ügettem (talán ez a mázli), amikor beütött a baj. Ott, a fedeles hátsó részében mindig feszkós kicsit Kara (ponyvás teherautó, mozgó fal, sok is állat…). Most is tiszta szívgörcsöt kapott két csirkétől, akik a fedeles sarkában kotlottak… :) Oda irányítottam szépen, hadd nézegesse meg, aztán elmentük mellettük. Már minden tök jónak ígérkezett, nyugisan mentünk körben, egyre kevésbé érdekelték a csirkék, amikor nagy robajjal kiszabadultak a disznók a fedeles melletti ólból, és őrült röfögéssel kezdtek csörtetni mellettünk, a fedeles másik oldalán. Nem is tudom, én kaptam-e nagyobb szívbajt, vagy Kara… Valószínűleg nem segített a helyzetemen a saját ijedtségem se, mert jól megugrott, ide-oda lépegetett, szerintem ágaskodott is egy kicsit, hogy bakolt-e, arra nem emlékszem, mindenesetre, hol fogtam, hol előre lovagoltam, de valamit nem valami jól csinálhattam, mert ide-oda, előre-hátra táncolt a ló. Ügyeltem, hogy jól beleüljek a nyeregbe, kicsit hátrébb tettem a testsúlyom. Végül vettem egy nagy levegőt, engedtem egy kis szárat, és jól megnyomtam a csizmámmal, amire végül hajlandó volt előre nyomulni…. A fedeles másik, "nyugodt" oldalán, ahol a pónik dolgoztak az óvodásokkal, megálltunk egy darabig, amíg Gábor, a lovász visszavitte azokat a hülye disznókat a helyükre. Szerencsére március elején levágják őket…
A nagy stressz után mentem egy-két kört a biztonságos oldalon a pónik körül, de Viki azt mondta, hogy szerinte annyira feszkós Kara (és valószínűleg én is), hogy inkább talán szálljak le róla, mert a végén még zakó lesz… Leszálltam, nem kellett kétszer mondani. Így utólag sajnálom. Talán megnyugodtam volna én is, Kara is, és tolhattunk volna egy jó edzést. Így viszont csak megfogtam az egy darab felszabadult futószárat (délután átmentem a Nagylovasba, és vettem egy sajátot…), és hátra mentem a "para" helyre, ott futószáraztam pár kört, hogy "de-démonizáljam" a helyet. Még vágtáztattam is. Sajna aztán megint vissza kellett adnom a futószárat, így féloldalasra sikreült az edzés. Mindegy, lényeg, hogy Kara végül eléggé megnyugodott, és a "para" helyen tök elengedetten ment. Úgy döntöttem, ezentúl mindig ott fogom futószárazni, hadd szokja. Vikitől kérdeztem, hogy szerinte visszaüljek-e, de végül nem mert semmit mondani, így arra gondoltam, most ezt nem kockáztatom meg, majd legközelebb Irén társaságában. Így utólag ezt is megbántam, szerintem ment volna… De könnyen beszélek, itthonról, épen, törött végtagok nélkül. Még életemben nem estem le lóról, talán itt az ideje megtapasztalni.
Amúgy egyáltalán nem maradt bennem rossz érzés ezzel az egész sztorival kapcsolatban. Azt hiszem. Azon kívül, hogy fogalmam nem volt, mint fog csinálni a ló, és ettől paráztam, elég biztosan ültem a nyeregben, egy percre sem vesztettem el az egyensúlyom. Igyekeztem jól beleülni. Azt hiszem, azt rontottam el, hogy az első ijedtségben rövidebb szárat fogtam, ahelyett, hogy előre lovagoltam volna. Legközelebb megpróbálom "csak előre", ahogy Csabi szokta mondani, és - ahogy most utána olvastam, köröket lovagolni, hogy adjak neki munkát és eltereljem a figyelmét. Izgalmas, hogy mik vannak. Jókedvűen takarítottam le, kapott friss almát, répát Chevinallal leöntve, aztán vidáman visszaballagtunk a karámba. Jó érzés volt, hogy amikor bementünk, akkor se szaladt el, hanem egy-két simire még maradt.
Itthon kicsit beleolvastam az ijedős ló irodalmába, és a lovasok.hu oldalon találtam egy elég hosszú és részletes cikket a témában (ITT). A cikk alapján a következőkre jutottam:
- A ló alapvetően ijedős állat, erről szól az evolúció. Zsákmányállatként létfontosságú, hogy megijedjen, és idejében menekülni tudjon a veszélyforrás elől. Persze ugyanilyen fotnos, hogy gyorsan megnyugodjon, különben egész nap csak rohangálna, és nem tudna enni… :) (Mellékes info, de a ló egy nap kb. 17 órát tölt legeléssel.) Ez utóbbi tulajdonságát kihasználva igenis lehet arra kondicionálni a lovat, hogy minél kevésbé legyen érzékeny a környezetére.
- Bővíteni kell a ló komfort érzetét, minnél több "ijesztő" dolgot kell neki bemutatni, ezzel felkészíthetem a tereplovaglásra is. Az ijesztő tárgyakat messziről spirálban egyre közelebb lovagoljam körbe, ismertessem meg a lóval. Közben nekem nyugodtnak kell maradnom, hogy érezze, ez tök normális szitu. Generáljak ijesztő helyzetet (kössek pl. színes nejlonzacskót a karám oldalára), ha megijed tőle, akkor ne a tárgyra koncentrálva, de a közelében adjak a lónak feladatokat, így nem a veszélyforrásra koncentrál, amit szépen megszokik. Közben azt is megtanulja, hogy érdemes az én utasításaimat követni, ahelyett, hogy menekülne. Ha megugrik, akkor léptessem a hátulját az első lábak körül, vagy lovagoljak kisköröket.
- Nem érdemes a lovat erőszakkal, egyenesen a félelem irányába terelni, ezzel csak jobban megijed, és megmakacsolhatja magát, rombólódik az önbizalma is. Lovagoljak "biztonságos" távolságra a félelemforrástól, és szépen körökben menjek egyre közelebb, ahogy a lónak még nem kényelmetlen.
- Lovasként ébernek, de elengedettnek kell lennem: ha valami a ló számára szerintem ijesztő dolgot látok, vagy azt gondolom, talán attól megijedhet (pl. egy sárkányt eregető kisfiú a távolban), akkor szép nyugodtan, de határozottan lovagoljam előre, és adjak neki feladatot, hogy ne legyen ideje és módja az ijedezésre koncentrálni.
- A legeslegfontosabb viszont, hogy a ló ijedősségének oka leginkább a lovasban keresendő!
Csabi is mesélte, hogy kapott egy "ijedős" lovat egy hónapra, hogy segítsen javítani a problémán. Minden reggel ráült, a lónak szerinte semmi baja nem volt. Aztán visszaadta a tulajdonosnak, aki nemsokára felhívta, hogy mi a francot csinált annyi ideig, mert a ló ugyanolyan parás, mint annakelőtte.
Ha szeretnénk, hogy lovunk nyugodt maradjon, nekünk is annak kell lennünk. A ló csak akkor fog ösztöneit félretéve nyugodtan reagálni a vélt veszélyekre, ha bízik a lovasában, és tudja, hogy az ő vezetésével nem eshet baja. A lovasnak előre kell gondolkodnia, mindig készenlétben kell lennie, és para helyzetekben is meg kell maradnia irányítónak. Így tudja közvetíteni a lova felé, hogy a túléléshez nem törvényszerű a menekülés. Azaz minél magabiztosabb a lovas, annál több önbizalma lesz a lónak is. A ló és lovas között a félelem ragályos lehet. Ha én úgy megyek ki a pályára, hogy "félős a lovam", és ettől parázom, akkor a ló is ideges lesz, és önmagát beteljesítő jóslatként meg is fog ijedni. És ha ilyenkor nem tudok határozottan reagálni, a ló az ösztöneire fog hagyatkozni, és az marhára nem jó nekem, mert elvileg ilyenkor ész nélkül menekülni kezd… Ha nyugodt tudok maradni, akkor a lovam is hamar megnyugszik, és az "ijedős ló" probléma magától is javulni kezd. Ha nem tudok szívből nyugodt lenni, akkor "úgy kell tennem, mintha…". Muszáj kontrollálni a testemet, oda kell figyelnem az ellazult ülésre, a nyugodt lélegzetvételre, és picit lazább száron előre lovagolni. Ha ezt - a parázásom ellenére - végbe tudom vinni, akkor a ló el fogja hinni, hogy nyugodt vagyok, megnyugszik, és innentől nekem se kell majd már "úgy tennem, mintha…".
Ez utóbbi szabály vezessen engem holnap, amikor újra felülök Karára! :)
Nincsenek megjegyzések
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.