Az első felülés

A pénteki érkezést követően Kara kapott 2 nyugodt napot, hogy megpróbáljon beilleszkedni és szokogassa a környezetet. Amikor kiérkeztem hozzá (hétvégén disznóvágásos programunk volt, sajna nem tudtam meglátogatni - de hát ez a bértartás előnye…), összefacsarodott a szívem. Ott állt szegénykém egyedül, messze a többiektől. Gábor, a lovász azt mondja, hogy nagyon kis gyámoltalan volt a hétvégén, igaz, legalább mindenféle balhé és sérülés nélkül megúszta a beilleszkedés első napjait. Amikor bementem hozzá, odajött, komolyan úgy látszódott, nagyon örül nekem, azaz inkább, hogy valaki foglalkozik vele. Félve feltettem rá a kötőféket, és kivezettem…

Megpucolgattuk, és Irén - az új edzőm - felszerszámozta a saját cuccaival. Futószáraztuk mindkét oldalra, és azt láttam, hogy határozottan jó véleménnyel van a lóról. Azt mondta, igazán kompakt kis szerzet, egészen szép mozgással. Örülök, hogy akkor jól választottam… Irén megmutatta, hogyan kell futószárazni, mit csináljak, merre lépjek, stb. Soha nem csináltam korábban, nagyon izgalmas volt! Kara igazán együttműködő, bár egyszer-kétszer betagadott Irénnek, de ő nem hagyta magát, finom büntiket eszközölt (hátraléptette a lovat jó hosszan), ettől aztán helyére került az esze… Nem akart az egyik irányba elindulni futószáron, illetve Irént felengedni a hátára. Szerintem a fellépő zavarta meg, talán nem találkozott még ilyen szerkezettel. Én simán fel tudtam ülni a hátára (fellép nélkül, Irén ellentartott), és nagykörörn sétáltam, ügettem és kicsit vágtáztam. Nagyon izgi volt. Kara nagyon más, mint az iskola lovak: nagyon érzékenyen reagál minden segítségre. Finomnak kell lennem és nagyon meggondoltnak, nem akarom elrontani...

Ismét megállapítottam, hogy jó korán vágtam én bele ebbe a saját ló projektbe. Tulajdonképpen félek a lovaktól. Jó, már nem rettegek, mint másfél éve, amikor először ültem újra lovon gyerekkorom óta, és meg voltam győződve róla, hogy tuti minden ló fel akar rúgni és meg akar harapni, de azért még elég erősen tartok tőlük. Még nem sikerül elhinnem azt, hogy én vagyok a ragadozó, ő meg egy zsákmányállat. Olyan nagy, egyelőre én érzem magam a zsákmány pozícióban, ezen viszont sürgősen változtatnom kell, mert ha megérzi a bizonytalanságomat, akkor tuti nem fog tisztelni, és nem is mer majd együttműködni velem, hiszen nem fog bízni az ítéleteimben. Ha sokáig húzom a szerencsétlenkedést, még a végén a fejemre nő, és elkezd főnökösködni. Mennyi olyan videót láttam, ahol a cuki-nyuszi ló vadállattá változott a határozatlan lovas miatt, akit dominálni próbált. Na, hát ezt a jövőképen inkább nem szuggerálom. Ha becsukom a szemem azt vizionálom, hogy csomózott kötőfékkel szőrén ülök rajta, és vágtázom a naplementébe… :)))