Kara nagy utazása hozzánk

Hű, soha nem gondoltam volna, hogy egy ló elszállítása új lakhelyre ilyen macerás dolog… Úgy is fogalmazhatnék, hogy ez egy nagyon sok ismeretlenes egyenlet: mikor ér rá a szállító, mikor kapja meg a ló az oltásokat és lesz meg a vérvétel eredménye, mikor érek rá én, mikor ér rá az eladó, és mikor tudja fogadni a lovarda… Elképesztő mennyiséget telefonáltam, mire sikerült ezt az időpontot egyeztetnünk.

Kora délután találkoztunk a szállítóval a helyszínen, ők a földút alján a kis kápolnánál vártak ránk. Szerencsére már nincs jéggé fagyva az ösvény, cserébe viszont olyan sártengerré változott, hogy többször kétséges volt, nem süllyedek-e el benne véglegesen. Ezen az úton mindig eszembe jut egy kedves régi emlék: a mostani helyzet a somogybabodi dzsippesversenyek hangulatát idézte.

Csak Szilvi volt otthon. Vettem már egy cobos méretű fekete kötőféket Karának, azzal utazott. Amikor Szilvi nem lóháton ment le vele, hanem kézben vezette, azért elgondolkodtam, hogy talán nem mer ráülni… Azt kérte, hogy jöjjek mögöttük gyalog (mondtam, hogy inkább kocsival…), mert ki tudja, mi lesz, ha megmakacsolja magát. Megint meglepődtem, és elbizonytalanodtam a jövőnekt illetően: már mééér makacsolná meg magát?! Egyébként ezeket a kérdéseket feltettem neki, és Szilvi azt mondta, hogy a lovak nem szívesen hagyják ott a ménest, és lehet, hogy vissza akar majd menni. Ez egész megint előhozta az aggodalmat, hogy nem lesz-e Kara túl parás ló nekem, a kezdőnek...

Végül minden gond nélkül lesétáltunk a szállítóhoz, simán felment, el is indultunk. Útközben egyszer meg kellett állni, mert - és ezért k. pipa voltam… - valamiért kimozdult a középső elválasztó fal, és lengedezett hol a lóra, hol a másik oldalra. Szééép. Szerencsére Karának - az ijedtségen kívül - nem lett baja (bár az idegtől izzadt, mint a franc). Kíváncsi vagyok egy következő alkalommal hogy sikerül a szállítás. Remélem nem maradt benne nagyon a rossz élmény.

Amikor megérkeztünk a Szilajba (én néhány perccel korábban), marha nagy dobogással és toporgással gördült be a szállító, de állítólag ezt csak a kapu után csinálta. Olyan volt a hangulat, mintha egy rémísztő fenevadat hoztam volna. Mosolyogtam, gondoltam, meglepődnek majd, milyen kiscica száll ki abból a dobozból. A felidegelt lovat (aki egyébként elég nyugisan viselkedett, amikor már szilárd talajt érzett a lába alatt) a patamosóhoz vittük, kicsit kikötöttük, és pokrócot tettünk rá, hogy leszáradjon az izzadtság. Első éjszakára boxba került (hogy másnap reggeltől a lovász tudja figyelni az eseményeket), ott már szinte vidáman kukucskát ki a sok széna mögül, és a beszaglászó szomszéd lóval is nagyon kedves kapcsolatot épített ki rögtön. Gondoltam, hogy nem lesz gond… Egyszerűen érzem, hogy ez a ló nagyon intelligens és kedves - pontosan tudja, hogyan kerülje el a bajt. Egyébként a régi gazdái is azt mondták, Kara inkább egy nagyra nőtt gyerek: mindenkivel játszani akar, nem pedig harcolni.

Amilyen szarul alakult a szállítás, olyan kellemesen teltek az első órák a lovardában…