Dícséretet kaptam! :)

Ma délután 3 körül értem ki a lovardába. Kara a földön pihengetett szürke haverjával együtt. Úgy látom, nagyon szépen beilleszkedett. Bementem hozzá, nevén szólítottam, ekkor felállt és elment előlem. Hiába tettem felé lépéseket, mindig elment, ráadásul kettőnk közé állt Vili, a fakó iskolaló, és elég csúnyán sunyított. Felhívtam Irént, hogy mit kéne tennem ezesetben, aki azt mondta vágjam rohadtul pofán Vilit, mielőtt állandósul velem ez a magatartása, vagy dupla lábbal rámrúg. Hogy ezt nem viccből mondta, azt onnan tudom, hogy amikor múlt héten üldöztük a ménest (hogy elkapjuk Karát), akkor ő volt az, aki jártában-keltében-rohantában időről időre hátra rúgott. Szóval tényleg nem bízom ebben a lóban, és eléggé be vagyok szarva tőle (gondolom, ezt érzi). Alapvetően azt a taktikát választottam, hogy Ajándékot simogatom, hátha Kara féltékeny lesz, de a rohadt Vili megint felém indult. Én csak rákiabáltam, és megemeltem a kezem a kötőfékkel a kezemben, ettől kicsit megrebbent, de azért nem mondanám, hogy különösebben ijedtnek tűnt. Az a helyzet, hogy csúnyán megfutamodtam, és kimentem a karámból. Egyrészt nem akartam belemenni egy másfél órás üldözésbe, amit most már egy Vilivel nehezített pálya. Inkább megvártam Irént, aki odament a már eszegető Karához, simán megfogta, és kihozta nekem. ÁÁÁÁÁ!!!! Ez azért megint elkeserített. 

Megint sokáig nyünnyögtem Kara tisztogatásával, felnyergeltem, felszerszámoztam minden gond nélkül, Irén ellenőrzte, minden renben volt. Juhúúúú! Bementünk a pályára először futószárazni. Most szétnyitottuk a szárat, és kikötőszárként felkötöttük a hevederre. Kicsit bizonytalan vagyok ezzel a kikötőszárazással kapcsolatban. Vannak olyan iskolák, amelyek szerint enélkül semmit nem ér a futószáras munka, mások szerint meg teljesen felesleges, sőt káros is lehet… Inkább hajlok arra, hogy higyjek a klasszikus iskolának, és azt mondjam, kell ez, de azért a kisördög ott van az agyam hátsó részében, hogy ez biztos-e...

Hogy is mondjam. Végülis nem lenne nagy bajom a kikötőszárral, ha nem azt érezném, hogy Kara gyűlöli, és betagad minden egyes alkalommal, amiből mindig egy rohadt nagy csata alakul ki Irén és a ló között. Most is, elkezdett tolatni, nem akarta csinálni, amit Irén kért tőle, hátrálni kezdett, erre Irén addig tolatott Karával, amíg a lovarda tart… Kara utána is folytatta a tagadást, ekkor már kapott egyet, és tovább tolatott vele. A ló eléggé felidegelte magát, ágaskodott is egyet, és ellenkezett. Irén azt mondta, muszáj lemeccselni ezeket, mert a ló vagy elsimer vezetőnek, vagy azt gondolja ő a főnök, itt nincs haverkodás… Kérdeztem, hogy tényleg nincs-e olyan, nyugodtabb megoldás, amikor nem kell fenyegetni a lovat, amire azt modta, hogy írhatna neki kérvényt, de sajnos nem tud olvasni… Azt is mondta, hogy nézzem meg, én nyuszihusizom a lovat, de ő tudja megfogni a karámban. Na, ezzel eléggé meggyőzött… :) Azt gondolom - miután nem öncélú agressziót érzek, és nem arról van szó, hogy fájdalmat okozna Karának - talán tényleg ez a megoldás. Én viszont arra jutottam, hogy amíg nem tudok ilyen határozottan fellépni, inkább nem fogok kikötőszárat alkalmazni, mert én nem biztos, hogy győztesen jutnék ki egy ilyen konfliktusból, annak meg több lenne a kára, mint az előnye. 

A nehéz indulás után Kara azért mindig rájött, hogy nincs az a tolatás és tagadás, ami megakadályozná, hogy dolgoznia kelljen, és szépen beletörődve csinálta, amit Irén kért tőle. Miután mindkét oldalra megfutószárazta, megálltak, hogy felüljek rá. Én megkértem Irént, hogy inkább ő üljön rá először, mert Kara orrlyuka eléggé járt, láttam rajta, hogy k. zabos, gondoltam, ha már Irén így felpiszkálta, nyugtassa is le… :) Ment vele jó pár kört, figyltem, hogyan próbálja elérni a szárkapcsolat elfogadását, hogyan mozgatja finoman a zablát a szájában, hogyan állítja a lovat és engedi finoman vissza, ha megvan a beleengedés. Nagyon izgalmas volt nézni, és ahogy Kara lenyugodott, úgy láttam, milyen szép, amikor ilyen egyensúlyban, és jó tartásban megy. Ezek után én ültem fel Karára. Határozottan jobban lerakta a fejét, néha még szár fölé ment, ekkor haljítottam, amikor beleengedett, finoman vissza. Próbáltam ruganyos könyökkel, ellazultan lovagolni, hogy ne legyen oka ellenkezni. Sokkal jobban ment, mint tegnap, és egész sokszor ment ütemesen és száron. Irén mondta, hogy mindig bizgeráljam a zablát a szájában, finoman "nyomkodjam a szivacsot" a belső kezemben, midnig figyeljek, mindig korrigáljak… Tök jó érzés volt. Utána azt gyakoroltuk, hogy csak akkor indítsam el ügetésbe, ha megvan a kívánt kapcsolat a fejével, és szépen beleenged. Figyelnem kellett, hogy megmaradjon a szép tartás. Egész sokszor sikerült. Ami viszont nagyon menőn ment, az az ügetés-lépés átmenet. Azt teljesen jól megtartottam, nagyon finoman próbáltam csinálni, és Irén döbbenten mondta, hogy "basszus, Petra, olyan hibákat ejtesz, mint egy kezdő, de időnként olyan átmenetet lovagolsz, amit egy 15 éve díjlovagló lovas is csak szeretne…".  Van remény. Most úgy éreztem, néha már tudom, mit csinálok, és miért. Először éreztem meg (talán itt volt az ideje…), hogy pontosan mi is az: szárra lovagolni a lovat. Hogy benne volt a ló ereje a kezemben, hogy hátulró előre lovagoltam, és elöl megtartottam ezt a lóerőt. Ha ici-picit engedte rajta, ment, ha fogtam akkor maradt, de "dübörgött", mint egy k. erős motor. Kicsit még vágtáztunk, de csak a jobbik oldalára, és befejezetük az edzést. 

Nagyon jó volt, és úgy érzem, marha nagyokat fejlődöm, minden egyes alkalommal. Mi lesz itt?! A végén még tényleg megtanulok lovagolni! :))))

Tisztítgatás-szárítás-karámba visszaengedés. Amikor is Kara - szerintem direkt még jól előttem - elkezdett ásni kicsit, és a csodásan kitisztogatott szőrével ezerrel belehempergett a sárba. Hahaha….