Egy melós nap után...

Nem tagadom, időről időre felmerül bennem (ebben a másfél hétben…. hahahaha), hogy jól választottam-e lovat. Szó sincs arról, hogy nem volt szerelem első látásra. Kara egy szuper cuki, nagyon kedves, nagyon barátkozós, igazi nyuszihusi… Pont, amilyet kerestem: egy családtag. Inkább a képzettsége az, ami miatt felmerültek bennem kételyek. Eleve kihagyott egy másfél évet, előtte se tudom, milyen intenzitással edzett vele Kálmán, vagy mit tanult. Azt tudom, hogy egy igazi lóbarát helyen töltötte eddigi felnőtt életét, de azt is, hogy a tenyésztőtől egy kezdő lovas vette meg, aki gyakorlatilag Karával együtt tanult meg lovagolni. Kara ismeri a természetes lókiképzés csínját-bínját. Megáll, ha én is, hátralép, ha én, hozzá se kell érnem, ellép, amerre a testbeszédemmel kérem, és még jó sok mindnet tud, amit én nem is… Viszont futószáron nincs egyensúlyban, és bal kézre szinte nem hajlandó vágtázni, és konkrétan lázad a szárkapcsolat ellen… Direkt nem kerestem túl fiatal lovat, hogy messze képzettebb legyen nálam, és így ő tanítson meg engem, de most úgy érzem kicsit vak vezet világtalan helyzetben vagyok. Nagyon nehezen érem el, igazából csak pillanatokra, hogy a kiképzési skálának akár az első fokára lépjünk, és egyenletes ütemet vegyünk fel… :) Mindezek ellenére - bár a nem volt egyszerű, vagy rövid - szenzációsan éreztem magam a mai edzés alatt! Időnként és pillanatokra sikerült elérnem, hogy Kara ütemesen, elengedetten és száron dolgozzon. Tudom, nem nagy szám, de valahol el kell kezdenünk… :)

Ma fél három körül értem ki a Szilajba, Karát simán kivezettem a karámból. Esküszöm, azt hiszem, örül nekem. Ekezdtem pucolgatni, jó sok rászáradt sarat vakartam le róla. Megint nagyon sokat nyünnyögtem körülötte, de hát mit tegyek, élvezem, hogy foglalkozom vele, és ez nekem is segít ellazulni. Most sok iskolaló volt körülöttünk, és örömmel néztem, Kara milyen kedvesen kommunikál velük. Végre sikerült szuperül felhelyeznem a nyerget, jól meghúztam a hevedert, és teljesen finoman, könnyedén a szájába adtam a zablát is. Minden szuper-relaxáltan történt.

A fedelesben gyerekek lovagoltak pónin, elképesztő, hogy ezek a kicsik milyen ügyesen tudnak menni… Elmentem Karával hátra és megint a fedeles "para oldalán" futószáraztam, mindkét oldalra sétáltunk, ügettünk és vágtáztunk. Utána megjött Irén, én fellépővel felszálltam Karára, és indult a brutál-melós óra. Végig figyeltem arra, hogy nyugodtan vegyem a levegőt, és jól ellazítsam magam. Be is jött, úgy érzem, ő sem parázott. Először is el kellett érnem, hogy ütemesen közlekedjünk. Kara képes iszonyúan megszaporázni a lépteit bizonyos helyeken, erre előre fel kell készülnöm, és vissza kell fognom. Aztán főleg a szárkapcsolatra koncentráltunk. Hogy minél rugalmasabb legyen a könyököm, hogy ne rázkódjon a szájában a zabla, és hogy azért fogjak valamit a száron, legyen a kezemben súly. Hajlamos vagyok előre menés közben több szárat adni neki, pedig ez nagy hiba, fontos, hogy hátulról a szárhoz lovagoljam Karát, és ott megtartsam. Az az igazság, hogy Kara nagyon finom "műszer", külön meg kell tanulnom bánni vele. Az iskolalovak, akiken eddig toltam, sokkal nyugodtabbak, kiegyensúlyozottabbak, tudják a dolgukat, és tűrik a tanulók hülyeségeit. Ültem már érzékenyebbnek számító lovakon (Amanda, vagy Ferdinánd a 7vezérben),  de Karát nem lehet egy lapon emlegetni velük… Sok idő, mire öröm lesz ránk nézni, és egy harmonikus, nyugodt ló-lovast lát a külső szemlélő, én pontosan érzem ezt. Az óra közepén cavalettiztünk egy kicsit, itt már konkrétan betagadott, amikor az egyik soron át akartam vinni, gondolta, kikerüli őket. Ezt megcsinálta velem kétszer, de aztán már jobban odatettem a csizmám, és ennek megvolt a haszna. Ebben a cavalettis dologban eléggé felhúzta magát, és megint nagyon idegesen jött-ment. Elveszett az ütem, hát még elengedettség… :) Az óra elejétől azzal voltam elfoglalva, hogy nem akar szárkapcsolatot, össze-vissza emelgeti a fejét. Irén azt javasolta, hogy ahányszor ezt elkezdi, rögtön rakjam belső állításba. Ha megnyugszik, akkor fokozatosan igazítsam egyenesre. És ha megint kezdi, akkor újra és újra. Ezt csináltam, és úgy láttam, működik. (Jut eszembe, ezt ki fogom próbálni Amandánál is). Időnként tényleg sikerült nyugodtan mennünk. Jó érzés volt. Óra végén még egy kicsit vágtáztunk mindkét irányba. Jobbra egyből sikerült helyesen beugratni, és szépen ment körbe-körbe. Na, de jött a bal oldal… Az szánalmas volt. Beugrattam vagy háromszor rossz lábra. Utána végre sikerült jól indítanom, de egészen egyszerűen nem akart fordulni félpályánál (félpályán dolgoztunk, a másik oldalon a kis törpék nyomták a lovaglást). Kifejezetten betagadott, elindult jobbra, és ki is fordult velem kétszer. Egyeszer egy elég durva ide-oda tili-tolit nyomatott, néztem nagyot, fel is készültem valami nagyobb turpiszságra, de aztán megálltunk. Harmadszorra jó lábra ugrattam be, és nem estem megint abba a hibába, hogy az első fordulatnál elhiszem neki, hogy hajlandó balra kanyarodni, a másodiknál is nagyon keményen odatettem a jobb csizóm, és voilá, fordult is rendesen. Vágtáztam vele néhány kört: egyébként marha kényelmes ló. Ezzel a pozitív élménnyel zártuk az edzést. Rettenetesen élveztem a munkát, és azt is, hogy végül sikerült igen keményen ellenállnom az ellenállásának.

Nagyon sokat tanultam a tegnapi ijedős utánaolvasásokból, látszik, hogy érdemes mindennek utána menni. Megtartom ezt a jó szokásom. :)

Munka után bebugyoláltam a megizadt Karát a vadi új, pihe-puha polár takarójába, és megkapta a jól megérdemelt zöldséges-gyümölcsös "horsie-bag"-et meglocsolva egy kis Chevinallal. Ennek mindig nagyon örül. Nem vártam meg, míg megszárad, Irén elvállalta, hogy beviszi a karámba. Sietnem kellett egy munka miatt, de nem nagy örömmel hagytam ott egyedül...