ÉÉÉÉS, megvolt az első terepsétánk egyedül!
Miután gyakorolgattuk a fedelesben az Imola által feladott leckét (csupa olyan feladatot, ami az ütemességet, a nyugodt közlekedést segíti), és Karának esze ágában nem volt pörögnie, úgy döntöttem, itt az idő, kisétálok vele a közeli mezőre, és kipróbálom, mire jutunk egyedül. Imolával megbeszéltük kedden, hogy szerinte menjek nyugodtan, sőt jót tenne a lónak, ez pedig erőt adott. Mindenesetre felvettem a gerincvédőmet...
Kara az úton kicsit idegeske volt, de ami furcsább nekem, hogy nagyon félti a patáját: gyorsan szedi a kis csülkeit, és nem szívesen megy kövesebb talajon, inkább keresi a füvet. Ahol tudtam, ott engedtem neki, és a szimpatikus talajon mentünk. Amúgy nem volt gond, szépen oda ment és azt csinálta, amit mondtam. Nagyon együttműködő, és bár érezhetően azért parázik, nem jut eszébe a kéréseim ellen cselekedni. Ez jó. Csak ez számít.
Na, de mi sem mehetünk Murphy törvényei ellen, természetesen a magas fű miatt meg is történt a "rémálom"… Mindjárt az első terepünkön az orrunk előtt csapott fel egy fácán. Kara megállt, kicsit megrebbent, majd ment tovább. :) Ennyike… Most már a madárijesztők sem zavarják, igaz, a mezőre vezető kis erdősávban azért többször megrebben valamilyen "gonosztól". Kiértünk a rétre, néhány lépés után leszálltam Karáról és engedtem kicsit legelni. Vártam egy kicsit, hadd élvezze, aztán pár perc múlva visszaültem, és besétáltunk. Úgy éreztem, első sokkolásnak ennyi pont elég lesz. Egy kellemes élmény Karának és nekem is.
Hű, de mennyire felpörgetett, hogy így haladok a célom felé! Hogy vágtassak a réten át, mint Mark Darcy… :) Kara nagyon együttműködő, szerintem abszolút nem lesz gond. Ahogy Csaba is mondta.
Nincsenek megjegyzések
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.