Nagyon korán reggel mentem ki, mert kora délutánra programom volt. Nagyon édes ez a kis Kara, már mindig messziről néz, ahogy jövök a karám felé a kötőfékkel. Mondjuk azt nem mondom, hogy nyihogva szaladna felém, de határozottan látom, hogy várja, hogy odamenjek hozzá. Van egy olyan képzetem, hogy a többi ló tök irigy Karára… Tudják már, hogy hozzá jövök, és látják, hogy mindig - a sikeres kötőfékes akció után - kap egy kis répát és kedvességet. Szegény Ajándék mindig bepróbálkozik nálam (pl. elém jön…), hogy vele is kedveskedjek kicsit.
Ez a készertört almás zabla bevált. Nem nyomkodok én semmilyen ujjal semmit Kara szájába, odaérintem, ő meg magától ezerrel bekapja. Óra közben nagyon finoman rágicsálja. Múltkor Irénék nagyot röhögtek, amikor mondtam, hogy a másik kétszer törtet (a fémet) szerintem nem szerette mert "rágja ugyan, de szerintem nem jókedvében"… Ezt viszont olyan finoman, ízlelgetve rágja, olyan kíváncsian, barátkozva.
Felmentünk a hátsó nagy pályára, ahol az ugró akadályok vannak. Szeretem ebben a formában azt a pályát. Igaz, klasszik patanyom figurákat nem tudunk lovagolni, viszont valahogy mozgalmassá válik az edzés: a nagyköröket akadályok körül lovagoljuk, lehet - szabálytalanabb - kígyóvonalban kerülgetni a cuccokat. Ma se futószáraztunk (tegnap se…). Körbevittem gyalog a pályán, és az új gyakorlatunk az, hogy köveket gyűjtünk. Rájöttem, hogy ez tök jó "szabadidomító" feladat. Jön utánam, megáll, amikor én, néha ilyenkor pár lépést hátraléptetem, felveszem a követ, és egy k. nagyon dobok az orra előtt. Amikor először eldobtam egy követ, akkor iszonyú nagyot ugrott hátra, gondoltam attól fél, hogy rácsapok, vagy mi. Kálmánék sose bántották, de Szilvi mondta, hogy ahonnan jött, ott azért lehettek rossz tapasztalatai, mert bizonyos nagyobb volumenű mozgásoktól meg tud ijedni. Mostanra ott tartunk, hogy a legnagyobb kézlendítésemre se hederít… A köveket direkt úgy dobtam el, hogy - természetesen károkozás nélkül - valaminek nekiverődjenek, ami kisebb-nagyobb hangot adjanak ki. Először ezekre is hegyezte a fülét, de egy idő után már arra is tojt, amikor a kő hangosan visszhangozva pattant le a pálya mellett lefordított fémtalicskáról.
Miután elég sok kőtől megtisztítottuk a pályát, felültem Karára. Szárkapcsolat volt rendesen, de nem küzdöttem a fejével. Szépen ment, jókedvűen, lendületesen és elengedetten, én mosolyogtam közben, ő prüszkölt… Lépés, lépés-ügetés-lépés, körök, kígyóvonalak. Azt is próbálgattam, hogy mi van, ha finoman adok neki még szárat. Megy vele le, és keresi a támaszkodást. Nincs ezzel semmi baj… Mindkét oldalra nagyon nagyot vágtáztunk. Egy-egy igazán hosszút is, hosszabb falon élénkítve, rövid falon összeszedettebben. Imád menni, és imádom, ahogy megy. Nagyon kényelmes. Annyi a nehézség, hogy az átmenetet ügyetlenül csinálom. Nem akar visszamenni ügetésbe. Valamit nagyon rosszul jelzek neki. Először nagyon lelassít, szinte álló helyzetben vágtázik, utána nagy küzdések árán visszavált ügetésbe. Két bajom van ezzel: nem akarom elveszíteni azt a képességét, hogy ilyen lassú vágtába váltsunk. De rá kéne valahogy jönnöm, mint csináljak, hogy bármikor azonnal fel tudjam venni ügetésbe. Szerintem rosszul jelezek, mert nem tanultam meg rendesen ezt. A többi ló, amin mentem, az - a pályán persze, nem terepen… - ahogy lelassítani gondoltam, azonnal visszaesett ügetésbe (néha anélkül is), Kara viszont imád vágtázni, és ezt tök jó. De amikor vágtából ügetésbe vált, akkor sokáig "felpaprikázott " marad, megemelt fejjel, szétesett mozgással. Most azt csináltam, hogy megpróbáltam megnyugtatni. Azt vettem észere, hogyha ebben a nagyon zaklatott mozgásban egyszerűen megsimogatom a nyakát középtájt (már nagyon menőn tudom függetleníteni a mozdulataimat az ülésemtől…:)), és egy picit rajta hagyom a kezem, akkor megnyugszik, és szépen leviszi a nyakát. Nagyon érdekes élmény volt és mindig bevált. Mondjuk nem arra kéne rászoknunk, hogy kézrátétellel gyógyítsam a problémát… Eddig is észrevettem, de ma ebben a nagyon nyugodt és jó állapotunkban fokozottan, hogy mennyire fontos neki a dícséret. Olyan klassz, hogy ennyire kedves és együttműködő! Ha szépen megy, pl. ahogy kiskörön hajlítom és szépen egészen leteszi a fejét, és ezért simogatva megdícsérem, miközben kedvesen mondom neki, hogy "okoooooos, ügggggyeeees", akkor még egyszer annyira lehajtja és még jobban igyekszik és csinálja.
Ahogy napról napra - és tényleg érzem - fejlődöm a lóval való kommunikáicóban, azt is érzem, hogy mennyire érzékeny a csizmára. Nagyon óvatosan adagolom, hiszen eddig őt nem csizmázták így direktben folyamatosan, ez neki lehet, hogy most szokatlan és zavaró, elég finoman megnyomni, és érzem, hogy élénkedik, pálca egyáltalán nem kell, nincs is nálam soha. A múltkor, amikor Irénnel lovagoltunk, akkor ő azt mondta, kevés a csizmám. De én ezt most nem érzem. Az az edzés - amelyikről a videó készült - egy kicsit olyan volt, mint egy "elszabadult vonat", ahol a masiniszta nem éppen ura a helyzetnek… Most másképp csinálom. Inkább finomabban indítok, figyelek az érzéseimre, "kóstolgatom" a dolgokat. Ma azt is észrevettem, hogy ha túl erősen nyomom Kara oldalát a csizmával, akkor lesz "pipa méregzsák", ha jól adagolom, akkor nyugodt tud maradni, de így is ledületesebb lesz. Érdemes a bemelegítés után hamar vágtázni vele, mert az igazán élénk alaphangulatba hozza, és ha sikerül úrrá lenni az utána lévő paprikás állapoton, utána már csak profitálni tudok az erős előremenő kedvből! Hát ilyenekre jöttem ma rá - vagy helyesen, vagy nem… Én egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy egy ilyen érezhetően közös jó kedvben eltöltött edzés ne legyen hasznos!
Munka végén levezetésképpen megint teljesen hosszú száron, egy kézzel lovagltam, a testúlyommal irányítottam. Még mielőtt teljesen megnyugodtunk volna, hagytam, hogy többször elinduljon ügetésbe, mert ebben a formában a legjobban kiülhető számomra a tanügetés. Nem tudom, jól gondolom-e, de őt jellemzően így hosszúszáron, mélyre lovagolták, és szerintem ilyenkor adja fel jól a hátát, és ettől lesz lengő a mozgása. Nem tudom, jó következtetésre jutok-e, de azt gondolom, a mozgásának ezt az állapotát kell elérnem úgy, hogy közben keretben is legyen a ló.
Munka végeztével megkapta a szokásos finomságokat és mentünk vissza a karámba. Út közben megpróbált legelni, de ezt én csírájába folytottam el. Ha közlekedünk, akkor rám figyeljen… Viszont rájöttem, hogy tényleg milyen klassz lehet neki, hogy itt van még fű, így elsétáltam vele kicsit odébb, és vezetőszáron legeltettem, miközben üldögéltem a fűben. Szegény többi ló irigyen nézte Karát, ahogy lakmározik. Amikor bevittem, és elengedtem, Kara nem is akart elmenni, hanem bebújt még egyet a nyakamba, közben meg Vili ló jött oda hozzám, hogy ő is menne legelni. Úgy megsajnáltam szegénykét, jól megdögönyöztem, és nevettem magamban azon, hogy egy hóanpja még azt gondoltam, éppen megtámadni készül...
Nincsenek megjegyzések
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.