És tényeg: megfutószáraztam, közben Irén is nézte, és megállapítottuk, hogy nem sántít. Miután éppen anya-lánya hétvégi wellnessből érkeztünk, Léna is velem volt, a kocsiban telefonozott, és amikor ezt elmondtam Irénnek, kitalálta, hogy ültessük már rá Karára. Hát ráültettük… Léna örömmel ment vele, én azért picit aggódtam, mert tudom, milyen pörgős kis állat ez. Sétáltak, aztán ügettek, szépen ment minden, aztán egyszer csak gondolt egyet Kara, kicsit beturbózott, és beugrott vágtába. Én mondogattam Lénának, hogy kapaszkodjon (Irén meg rám szólt, hogy nem beszéljek bele, mert elvonom a gyerek figyelmét és azért fog leesni, ami tök igaz, úgyhogy odébb is mentem…), de olyan szépen kiülte, hogy felesleges volt aggódnom. Léna már itthon mesélte, hogy másik kézen már direkt vágtáztak. Úgy láttam, Irénnek tetszik Léna lazasága…
Ezek után én ültem lóra, mentem a fedettben pár kört, figyeltünk a szárkapcsolatra, átmeneteket és nagykört lovagoltunk. Minden ok volt. Kilovagoltam Karával a kinti pályára. Szépen ment, semmitől nem ijedezett, tök jó fej volt. Mindenfélét gyakoroltunk, majd vágtáztunk. Szépen ment, aztán átlóváltás, vissza ügetésbe, és másik lábra beugrat. Nem sikerült elsőre, de egyszer csak megvolt. Persze bal kézre nem annyira frankó, elkezdett sietni, én hülye meg nem fogtam rendesen, így aztán gondolt egy gyorsat, hogy kimegy velem a pályáról… Azért az is nagy hiba volt, hogy nem zártuk be a pálya bejáratát. Én - nem elég gyorsan reagálva - vissza akartam kanyarintani, dez ez hibás döntésnek bizonyult, mert így nekimentem a bejárat oszlopának, amire felcsavarodtam és az oszlop gyakorlatilag leválasztott a lóról. Irén ijedten nézett, én meg nevetve mondtam: hogy na, végre, ez is megvolt… Egyáltalán nem volt félelmetes, mert a gerincem és a fejem teljes biztonságban volt, csak a kezeim fájtak nagyon. Szegény Kara megindult "haza", azaz a karámja felé, de belelépett a szárba, amivel gyakorlatilag megállította magát. Amikor odaértünk hozzá, teljesen be volt szarva, remegett a lába. Simogattam, beszéltem hozzá, megnyugtattam, visszavezettem és ráültem. Befejeztük az órát, ugyanúgy vágtáztunk, stb. Lassítottam és minden rendben volt. Eddig is sejtettem, de most már tudom: a balesetek túlnyomó része nem a ló, hanem a hülye lovas hibájából fadad… :)
Óra után visszalovagoltam Karát a patamosóhoz, levettem a kantárt, de már Irént kértem meg a nyereg levételére, mert nagyon fájtak az ujjaim, főleg a jobb középső, de a bal kisujjam is. Adtam Karának enni, aztán visszavezettem a karámba. Édes volt: bebújt a nyakamba, mielőtt visszament a többiekhez. Már haverok vagyunk…
Annyira fájt az ujjam, hogy muszáj volt elmennem a baleseti sebészetre, ahol megröntgenezték, és kiderült, hogy a jobb középsőből letört egy darab… Kaptam egy sínt, amit egy hálóval rögzítettek, és visszahívtak egy hét múlvára. Addig elkezdem tanulmányozni az egykezes lovaglás szakirodalmát… :)))
Nincsenek megjegyzések
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.