Lovaglással ünnepeltük a március 15-ét a Lendület Lovasiskolában. Veráék összehoztak egy jó kis csapatot a régi és meglévő lovasaikból. Az épülő Tattersall előtt találkoztunk, hogy a kocsival közlekedők el tudjanak vinni pár gyalogos embert is a most Alsónémediben állomásozó lovakhoz. Olyan jó volt újra találkozni! Próbálom átgondolni, hogy mikor és mennyit lovagoltam Veránál és Tíciánál a Tattiban, és ha jól emlékszem, talán 4-5 hónapot lovagló karrierem 3. hónapjától számítva… Nagyon tanulságos időszak volt, iszonyúan sajnáltam, hogy a kiköltözés miatt vége lett. Egyébként Vera anno mindig mondta, hogy azért nem szabad korán saját lovat venni, mert egy igazi lovas minden lovon tud lovagolni, és ezt gyakorolni kell. Hát - bár a tanácsot nem fogadtam meg - erre azóta magamtól is rájöttem, például amikor Amandával mentünk ki terepre (itt), és észrevettem, hogy a kényelmes Karának köszönhetően kicsit szétesett az ülésem... Azóta egyébként eldöntöttem, hogy nem csak Karán fogok lovagolni. Egyrészt tényleg azért, hogy több lovat szokjak, másrészt nekem is jólesik egy kis "szabadság", az az érzés, amikor egy betanított, harmonikusan közlekedő, lengő hátú lovon "suhanok".
Mindenesetre a dolog "suhanás" része ma nem igazán működött. Életemben először lovagoltam szőrén lovat, és legnagyobb örömömre régi Tattis kedvencemet, Boszit kaptam. Jól be voltam tojva, mielőtt felszálltam rá, de mostanra úgy alakult, hogy rendre addig tart a parám, amíg lóhátra nem kerülök, onnan már csak a jókedv... Amint felkászálódtam Boszira, elfújták minden félelmemet. Éreztem, jól tudom magam tartani a combjaimmal, biztonságban vagyok, csak a nagy igyekezettől kicsit bemerevedtem, és pattogtam szegény ló hátán. Sajnáltam őt is, és magamat is: a gerincsérvvel műtött hátam megérezte az akciót. Próbáltam lelazulni, előre tolni a csípőmet, hogy olyan klasszul, "kocsonyásan" lovagoljak, ahogy ezt a tapasztalt szőrén ülőktől láttam. Így elsőre nem nagyon sikerült, de a találkozó végére - amikor visszaültem Boszira, hogy Vera kattintson rólam párat az elfelejtett versenyes képek helyett - már sokkal jobban ment. Nagyon tetszett a dologm szóval gyakorolni fogom Karánl is!
A kis háziversenyen Tícia egy akadálypályát állított össze nekünk, amit egy járóiskola és egy "óriási" (értsd. kb. 20 cm magas) akadály zárt. Nem mintha számítana, de amikor elindultam, végig tök jó időt mentem. Ügettem ezerrel, még a nagyjából sétára beállított szlalomban is. Klasszul megjegyeztem, hogy mit, merre és meddig kell csinálni. Kijött belőlem a versenyszellem… Aztán ráfordultam a járóiskolára, belementem, de itt sajnos elszúrtam, és idő előtt szárat engedtem Boszinak, plusz kicsit a csizmám is odatettem - hogy ne átgázoljunk a rúdon, mint néhány másik versenyzővel korábban - de az elrontott időzítés miatt túl messziről, még a járóiskola vége előtt megkezdte az ugrást. Mondjuk klasszul sikerült, Boszi szép hosszút ugrott, innen viszont - egy nem tervezett - vágtában folytatta, csak sajnos pont a k.va cél-kaput kerültük ki… Nagyon tetszett nekem ez a szőrén vágta, még egy "juhéj" is elhagyta a számat, de aztán nagy nehezen visszavettem Boszit ügetésbe, visszafordultam és átmentünk a kapun. Igaz, hogy utolsó előtti helyen végeztem, de nagyon menő volt hogy minden megpróbáltatás ellenére egy másodpercre nem éreztem veszélyben magam, nem jöttem ki az egyensúlyomból, meg se fordult a fejemben, hogy leesnék. Sokat kell javítani az ülésemen, a tartásomon, de úgy érzem, elég biztosan ülök a lovon…
Amikor leszálltam, még sokáig fogtam Boszit, aki megint nagyon kedvesen viselkedett velem. Régen is ez volt, Vera csodálkozott is, mert állítólag annyira azért nem barátkozós jószág. Nekem viszont ma is fogta magát, és bebújt a hónaljamba. Ha kicsit odébb mentem, akkor is jött és célirányonsan behelyezte az orrát a vállam alá. Szeretném azt gondolni, hogy valami rejtett tehetségem van, és tulajdonképpen egy "suttogó" veszett el bennem, de talán egyszerűen csak bejön neki (is) a Chloé parfümöm… :)
A klassz délelőtt után hazamentem, még ezt-azt csináltunk családilag, majd indultunk a gyerekekkel lovagolni a Szilajba. Ma együtt mentek, a két póni egymás után, Szása futószáron, Léna meg utána "magában". Amíg ők edzettek, én kihoztam Karát és kötőfékben futószárra raktam, hogy meglessem, mi az ábra a lábával. Gábor mondta, hogy amúgy se dolgozzak vele, mert hőemelkedése volt (az oltástól). Szerintem ma sokkal jobban néz ki a járása, mint tegnap, de azért megállapítottuk Irénnel, hogy még mindig merev, úgyhogy folytathatja a pihenést. Persze tisztogatás után megkapta a szokásos finomságait. Annyira tudja már… Mindig nyihogva jelzi, hogy jöhet a kaja…
Útban vissza a karámhoz megtámadott minket a liba, vagy milyen állat az a szürke mintás, hosszú nyakú szemétláda, amelyik állandóan agresszorkodik. Nem is értem, mi ütött belé… Egész messziről nekiment Kara hátsó lábának, aki ugrott egyet, és próbált menekülni a csípések elől, a liba meg csak üldözött minket tovább. Nem tudom, miért nem rúgott hátra egy jó nagyot, hogy felküldje a holdig… Visszafele velem is megpróbálkozott, de én eléggé világossá tettem, hogy ha közelebb jön, akkor pofán nyomom a kötőfékkel, így velem nem kekeckedett… :)))
Hát izgalmas nap volt ez a mai is!
Nincsenek megjegyzések
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.